Ha a távmunka magyarországi helyzetét akarjuk megvizsgálni, először is azt kell tisztázni, hogy mi számít annak – kezdi a helyzetértékelést Forgács Tamás, aki egészen a közelmúltig vezette a Magyar Távmunka Szövetséget, és jelenleg is vezető pozíciót tölt be a szervezetnél.

A Magyarországon alkalmazott definíció szerint a rendes munkaviszony keretében, telephelytől távol, infokommunikációs eszközök használatával végzett, rendszeres munka a távmunka.

A statisztikák már távmunkásnak tekintik azt is, aki havonta legalább egy napot a távolból (vagy akár mobilan) dolgozik, ha ezt rendszeresen teszi; de nem számít ide például az otthoni varrás vagy ehhez hasonló manuális, nem informatikai eszközzel végzett munka.

Előnyök mindenütt

Munkaadói szempontból igen fontos előny a költségcsökkentés lehetősége: kisebb irodaterületre van szükség, és ha vidéki dolgozókat alkalmaz a cég, akkor általában olcsóbb a munkaerő is. 

Nem lebecsülendők a társadalmi előnyök sem – teszi hozzá Forgács Tamás. A távmunkát az 1970-es évek első felében tapasztalt energiakrízis tette népszerűvé, mondván: rendkívül sok üzemanyagot lehet megspórolni – és mérsékelni a környezetszennyezést –, ha nem kell mindenkinek naponta beutaznia a munkahelyére. Segíthet a távmunka az esélyegyenlőség megvalósításában is, hiszen az egyébként a munkába nehezen bekapcsolódók (kismamák, kistelepülésen élők, mozgássérültek) is bekerülhetnek a foglalkoztatottak körébe.

A jól kimutatható előnyök ellenére a távmunka korántsem terjedt el Magyarországon (a számokról lásd keretes írásunkat). Ennek egyik legfőbb oka a vezetői beidegződések és a megcsontosodott vállalati kultúra, ahol a munkaszervezés nem a mérhető eredményekre, hanem a munkaidőre és annak maradéktalan kitöltésére koncentrál.

A legtöbb vezető a munkaerőköltségek csökkentésének egyetlen módszerét a fizetések csökkentésében és/vagy a dolgozók elbocsátásában látja – állítja Forgács Tamás. „Bár hallott a távmunka lehetőségéről, inkább kirúg tíz embert, mert az számára ismerősebb megoldás” – teszi hozzá.

Egy idő után – és különösen válság idején – viszont felértékelődik a távmunka, hiszen egy ponton túl nem lehet újabb embereket leépíteni, további költségcsökkentésre viszont szükség lenne.

Ne halat, hálót!

A jelenlegi állami (pályázati) támogatási rendszer viszont nem erre ösztönzi a cégeket – állítja határozottan Kis Gergely, a Gkienet ügyvezető igazgatója. Most bértámogatást lehet igénybe venni – egy évig fizetik a távmunkában foglalkoztatottak bérét és annak járulékait –, ami pénzbeli támogatás, miközben a távmunka alapvetően munkaszervezési kérdés.

Egyetért ezzel Forgács Tamás is. Hat éve érhető el a támogatás, és azóta nem történt érezhető elmozdulás a távmunkában. Szerinte sokkal többet érnének az olyan támogatások, amelyek segítségével a vállalatok felmérhetnék, hogy számukra milyen előnyökkel járna a távmunka.

Kis Gergely viszont szíve szerint egyáltalán nem áldozna közösségi forrásokat a távmunka ösztönzésére. Az ebben rejlő lehetőségeket a cégvezetésnek kellene felismernie, és mivel nem igényel különösebb beruházást, elő is kellene rá teremteni cégen belül a forrást. „Nem lennék meglepődve, ha a távmunka-pályázatokból származó pénzek többsége a valóságban már létező vagy csak a pályázat idejére létrejövő távmunka-alkalmazók zsebébe vándorolna. Az informatikai szektor számára minden közvetett támogatás jól jön, de minden bizonnyal van fontosabb terület is, ahol az államnak valóban feladata a világosan látható piaci kudarcok feloldása, vagy az üzleti alapon meg nem valósuló beruházások lebonyolítása” – tette hozzá a cégvezető.