Kutatás-fejlesztésben és innovációban hazánk jócskán elmaradt a világ fejlettebb részétől, de még az európai átlagtól is. Az OECD statisztikái szerint az elmúlt évtizedben az ország nagyjából a GDP 1 százalékát fordította k+f-re. Eközben az EU 27 tagállamának átlaga ennek közel a kétszerese, nem beszélve mondjuk Svédországról, Finnországról vagy éppen Izraelről, ahol inkább a 4 százalékot közelíti vagy éppen haladja meg.

Természetesen tisztában voltak és vannak ezzel a ténnyel a mindenkori magyar kormányok is, így a kutatás-fejlesztés támogatása – az elvek szintjén – mindig is prioritást élvezett az uniós támogatások felhasználása során. Ha csak egy gyors pillantást vetünk a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) honlapjára, minimális keresgélés után a 2011–13-as időszakra több mint 70 milliárd forintnyi pályázatot találhatunk a vállalati k+f támogatására és még további 7 milliárdot az egyetemek hasonló célú törekvéseinek segítésére. A korábbi években szintén hasonló nagyságrendben jutottak források az ilyen jellegű tevékenységek támogatására.

A hiányzó ötletek

Hogyan lehet mégis az, hogy viszonylag ritkán hallunk nemzetközi téren is sikeres magyar fejlesztésekről? A piaci viszonyokat jól ismerő forrásaink szerint ennek oka, hogy a kutatás-fejlesztésre és innovációra szánt források egy része eleve érdemtelen projekteket támogat, másrészt pedig a felhasznált pénzek nem kis hányadát egyszerűen más célokra fordítják a nyertesek.

„Már a beérkező pályázatok elbírálásánál kezdődnek a gondok” – mondja egy neve elhallgatását kérő szakember, aki multinacionális és magyar cégeknél egyaránt dolgozott az informatikai piacon. Hiába von be külső szakértőket a pályáztatást lebonyolító szervezet: a néhány oldalas leírásból még az adott piaci-technológiai szegmenst jól ismerő szakembereknek sem feltétlenül könnyű eldönteniük, hogy az adott fejlesztés mennyire innovatív, mennyire érdemli meg a támogatást, vagy hogy éppen a későbbiekben milyen piaci sikerre számíthat. Abban meg szinte lehetetlen állást foglalni, hogy az adott fejlesztéshez valóban szükség van-e annyi forrásra, mint amennyit a pályázó kér.

Nem vonná kétségbe ugyanakkor a bírálók szakértelmét egy másik, az informatikai piacot cégvezetőként is jól ismerő forrásunk. Szerinte nem is a bírálatok hiányosságai miatt kapnak esetleg támogatást arra nem igazán érdemes projektek. Sokkal inkább az a baj, hogy nincsenek nagy számban olyan innovatív ötletek, amelyekre tényleg érdemes lenne forrásokat igényelni. Többnyire inkább csak már működő rendszerek továbbfejlesztése, egy új modul kidolgozása, a meglévő szoftver új platformra történő átírása kerül terítékre – vagyis csupa olyasmi, amit a cégek előbb-utóbb saját erőből is kénytelenek lennének megcsinálni. Ez semmilyen szempontból nem valódi innováció, ami viszont azt is jelenti, hogy ezeknek a pályázatoknak a hasznosulása szinte a nullával egyenlő, már amennyiben a hasznosulás alatt a szabadalmakat vagy éppen a jelentős piaci (különösen a külföldi piaci) sikereket értjük.

Még egy objektív oka van annak, hogy nem csak a legjobbak kapnak támogatást: bizonyos pályázatokat túl nagy, másokat túl kicsi összeggel hirdetnek meg, egyikre több a jelentkező, a másikra kevesebb. Értelemszerűen ahol a kevesebb a pályázó, ott a kevésbé innovatív ötletek is könnyebben nyernek, mint ott, ahol a jelentkezőknek csak a negyede kaphat támogatást.

De az objektív okokon túl a szubjektív elemektől sem mentes a pályázati rendszer egy egyetemi berkekből érkező szakember szerint. Az innovációs pályázatok elbírálását sem lehet függetleníteni a mai magyar valóságtól és viszonyrendszerektől, így bizony megeshet, hogy a pályázó neve többet ér, mint pályázatának tartalma.

„Én is bíráltam pályázatokat, de aztán lemondtam róla, mert úgy ítéltem meg, hogy a szakmai szempontok túl sokszor nem érvényesültek, így pedig egyszerűen nem éri meg az időt” – mondja a szakember.

Mindenre jut

További baj, hogy a pályázatokon elnyert pénz sem feltétlenül arra megy el, amire megítélték: a vállalt fejlesztés helyett (jobban mondva mellett) a vállalat a napi működését, egyéb projektjeit finanszírozza belőle.

„Ez könnyebben megoldható, mint gondolnánk” – mondja első számú forrásunk. A saját munkavállalók vagy az alvállalkozók megfelelő adminisztrációjával elég jól kialakult gyakorlata van annak, hogy miként lehet – szigorúan adminisztrált formában – elszámolni ezeket a pénzeket.

A pályázatban például az szerepel, hogy tíz munkatárs teljes egyévi munkaidejét fogja lekötni a fejlesztés, miközben ennek a 70 százaléka vagy akár fele is elegendő a munka elvégzésére – a fennmaradó összeget pedig nem a projekt megvalósítására fordítják. Az elszámolás persze rendben lesz, mert a tíz munkatárs bérét fizetik ki belőle, azt viszont már ki mondja meg, hogy közülük hárman munkaidejük nagy részében más munkát végeztek? Ugyanezt viszonylag könnyen el lehet játszani alvállalkozók vagy éppen egyetemi kutatóintézetek, tanszékek bevonásával is.

Még az is bőven elképzelhető, hogy a vállalatok olyan termelőeszközöket vesznek meg, amelyek az adott projekt keretein belül szakmailag teljességgel indokolatlanok, nem beszélve az olyan esetekről, amikor alapvetően magánhasználatú eszközökre (például a cégvezető iPadjére…) költik el a pénz egy részét.

Mindezt annak ellenére meg lehet csinálni, hogy a pályázatok nyerteseit és a pénzek felhasználását számtalan szervezet ellenőrizheti és ellenőrzi is. Az írásban feltett kérdéseinkre a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségtől kapott tájékoztatás szerint projektszinten a közreműködő szervezetek folytatnak le a kifizetéseket megelőzően folyamatba épített ellenőrzéseket a kedvezményezetteknél; ezek célja a fizikai és pénzügyi teljesítés vizsgálata, valamint annak ellenőrzése, hogy a tevékenységnek a kedvezményezettek által bejelentett költségei valóban felmerültek, és a közösségi és nemzeti szabályokkal összhangban állnak.

Az elszámolás valóban komoly adminisztrációt igényel, de Magyarország immár nyolcéves uniós tagsága alatt a vállalkozások többségénél (vagy éppen az erre szakosodott szolgáltatóknál) már felhalmozódott annyi tapasztalat, hogy a kizárólag a számokra figyelő ellenőrzés ne bukkanjon szabálytalanságokra. Már idézett forrásunk szerint, a pályázatok elbírálásához hasonlóan, itt is a szakmai kontroll hiánya teszi lehetővé a fenti gyakorlatot. A támogatási szerződésben előírt, nemegyszer erősen formális sikerkritériumok persze teljesülnek, erre mindenki figyel – de az igazi kérdés az, hogy a megszületett eredmény valóban akkora ráfordítást igényelt, mint amekkora támogatásban részesült? „Erre persze sokkal nehezebb válaszolni, de amíg ez nem lesz szempont, nem fog érdemben változni a helyzet” – mondja a szakember, aki maga is több pályázatot vezényelt le.

Nem lehetőség, kényszer

Van persze az éremnek egy másik oldala is. „Nem könnyű kidolgozni a költségkeretet egy ötlet megvalósítására, ezért a cégek szeretnek biztosra menni. Akkora összegre pályáznak, amiből biztosan meg tudják valósítani a fejlesztést, aztán menet közben kiderülhet, hogy kevesebb is elég. Ilyenkor valóban juthat a forrásokból más munkák elvégzésére is” – fejti ki egy másik informátorunk.

A vállalkozások nem kis része számára az ilyenfajta trükközés nem is annyira lehetőség, mint inkább kényszer – a túlélésük múlhat rajta. Amikor a válság miatt csökkennek a megrendelések és a bevételek, valóságos mentőöv lehet egy nyertes pályázat, amellyel ki lehet húzni még egy-két évet, hátha azalatt történik valami. Ilyenkor fordul elő, hogy pályázatokból finanszírozzák azokat a fejlesztéseket is, amelyeket normál körülmények között saját forrásból végeznének el.

Veszélyessé akkor válik ez a praktika, ha rendszeres gyakorlattá válik, és a vállalkozások már nem az előrelépés eszközeként tekintenek a k+f-re adott pályázati forrásokra, hanem a hiányzó árbevételt igyekeznek pótolni belőle. Ha egy cég ügyesen csinálja, egészen jól meg tud élni szinte tisztán a pályázati pénzekből.

Mindez fokozottan igaz az egyetemi szférára, mondja az oktatási berkekben jártas informátorunk. Az állami támogatások csökkenése miatt anyagi szempontból is létérdekük bizonyos intézeteknek, tanszékeknek, hogy a pályázatokban partnerei legyenek a versenyszféra szereplőinek.

„A költségelszámolásban való részvétel teszi lehetővé más fontos kutatások finanszírozását vagy éppen a megalázóan alacsony felsőoktatási jövedelmek kipótlását” – mondja az egyetemi oktató.

Nyomás alatt?

Forrásaink – akik mind belülről ismerik az informatikai piac működését – egybehangzóan állítják, hogy az állami szereplők csendes asszisztálása nélkül nem működne ilyen zökkenőmentesen a fentiekben ismertetett gyakorlat.

A felsőbb politikai szintek támaszthatnak – hivatalosan persze ki nem nyilvánított, csak hallgatólagos – elvárásokat, hogy a későbbi megtérüléstől függetlenül a lehető legtöbb pénzt pumpálják az amúgy tőkehiányos gazdaságba és vállalatokba. Ilyenkor nem a fejlesztés, az innováció hasznosulása az elsődleges szempont – az a lényeg, hogy a rendelkezésre álló forrásokat lehetőség szerint teljes egészében felhasználják. Jól jár az állam is, hiszen a támogatást elnyerő cég a piacon marad, tovább foglalkoztatja a munkatársait, fizeti az adókat, és ezzel bevételt termel a kincstárnak.

A fentről érkező nyomás mellett a támogatási intézményrendszer működése is ebbe az irányba hat. Számukra is az eredményesség egyik fokmérője, hogy a támogatásokat milyen mértékben használják fel a kedvezményezettek, a pénzek milyen gyorsan jutnak el a megcélzott vállalkozói körhöz. Márpedig ha „hozniuk kell a tervszámokat”, akkor könnyebben juthatnak támogatáshoz a kevésbé innovatív pályázatok is, ha a formai pénzügyi és szakmai követelményeknek megfelelnek.

Ezzel nem is lenne gond, mondják a szakemberek, hiszen a magyar vállalkozásoknak tényleg jól jönnek ezek a források. Csak éppen ne áltassuk magunkat azzal, hogy az így elköltött sok-sok milliárd forint a magyar kutatás-fejlesztési és innovációs potenciált fogja erősíteni.

Ám ha nem egyszerűen az uniós pénzek beforgatása a cél, hanem tényleg az innovációt és azon keresztül a versenyképességet akarják javítani, akkor a pályázatok elbírálása és kiértékelése során sokkal komolyabban kellene venni a szakmai szempontokat. Ehhez viszont – egyebek mellett – az kellene, hogy a pályázatban ne hasraütéssel kalkulált számok szerepeljenek a tervezett költségek és a vállalt hasznosulás kapcsán, hanem jól kidolgozott, mindenre kiterjedő és pontos számításokkal alátámasztott üzleti tervet nyújtsanak be a pályázók. A bírálóknak, valamint a bírálatoknak is nyilvánosaknak kellene lenniük, hogy tényleg a szakértelem és a tartalom döntsön, ne pedig a kapcsolatok, az érdekszövetségek.

De igazából rendszerszintű változásokra lenne szükség, teszi hozzá a már idézett, az egyetemi szférát képviselő forrásunk. A kutatóegyetemeknél ugyanis sokkal nagyobb az innovációs potenciál, mint amennyi most hasznosul belőle. „Sokkal több ötlet születhetne és lehetne életképes, ha szabályozott rendszere lenne a pályázati világnak. Ezalatt nem a fokozottabb bürokráciát kell érteni, hanem a mérőszámok világos rendszerét, amiből feketén-fehéren kiderülne, hogy mit és mennyiből teljesített a vállalat. Így a pályázatok nyertesei nem a munka elszámolására fordítanák erőfeszítéseiket, hanem valóban új dolgok létrehozására. Az informatikai kutatás-fejlesztésre és innovációra fordított összegekből sokkal jobb eredményeket is el lehetne érni – és nem azért, mert most valakik lopnak, hanem mert a jelenlegi rendszer nem ösztönöz a források jobb kihasználására” – foglalja össze mások által is osztott véleményét.