Sajó Andrea, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója

– Olyan korszakot élünk, amikor már nem kérdés, hogy akarunk-e digitalizálni; ez egyszerűen kötelesség. Problémák, természetesen, adódnak. Először is el kellene dönteni, mit akarunk, illetve mit lehet elektronizálni? S ha már digitalizáltunk, mit és hogyan szolgáltassunk? Nehézségeink vannak a szerzők hozzájárulásának megszerzésével, illetve az örökösök felkutatásával és a kiadók megkeresésével is, ám ettől függetlenül el kellene kezdeni a szerzői jog által nem védett művek digitalizálását. Ezeket ugyanis már tovább lehetne szolgáltatni.

– Egyre több mű születik már eleve elektronikusan, például az e-bookok. Ezekre is vonatkozik a kötelespéldány-rendelet?

– Igen, de csak kevés kiadó tartja be a jogszabályt. Ha kapunk is e-kiadványt, nem szolgáltathatjuk, az interneten, hozzájárulás nélkül. Pedig az e-book-kiadóknak nem a jogszabályokat betartó könyvtáraktól kellene félniük, hanem a torrentoldalaktól, ahol tízezer számra találhatók illegálisan feltöltött e-könyvek. Mi csak annyit tehetünk, hogy az OSZK-n belül tesszük hozzáférhetővé a digitális kiadványokat, és csak az itt elhelyezett gépeken olvasható a dokumentum. Ez a megoldás működne más könyvtárakban is, ehhez OSZK-pontokat kellene kialakítani.

– S megvan rá az esély?

– Erre szolgálna az a digitális nemzeti könyvtár, amelyet most szeretnénk létrehozni az OSZK meglévő digitális gyűjteményei, illetve a szintén a könyvtárunkon belül működő Magyar Elektronikus Könyvtár alapján.

– Tulajdonképpen hány digitális gyűjtemény található jelenleg az OSZK-ban?

– Jó néhány, ugyanis mindenki megpróbálta a saját digitális szigetét létrehozni. Ez nem jó, mert az alaprendszerek eltérőek, némelyik ráadásul csak helyben kereshető, mert az alapszoftver nem teszi lehetővé, hogy a hálóra tegyük. Korszerű, homogén rendszert kell tehát felállítani. Végső soron az a cél, hogy ne csak azt lehessen olvasónak nevezni, aki beül az olvasóterembe, hanem azt is, aki a világ bármely pontjáról online módon beiratkozik és hozzáfér az elektronikus kiadványokhoz. Csak éppen hozzá kellene már kezdeni a szerzői jogok tisztázásához – ugyanis ha nem kezdünk el időben szolgáltatni, jön a Google és bedarál mindent.

– A digitalizálásnak technológiai aspektusai is vannak, s ezek sem problémamentesek.

– Nem bizony. Egyrészt ott vannak a már évekkel ezelőtt digitalizált anyagok, ezek egy részét, avulás miatt, újra kell(ene) fényképezni; például a Corvinákról annak idején 170 dpi-s felvételek készültek, ami ma már megmosolyogtató. A könyvtáraknak azon is el kell gondolkodniuk, hogy hol fogják tárolni a szaporodó elektronikus anyagot, valamint a szoftverek és a hardverek folyamatos változása is gondot okozhat, például új formátumokra kell konvertálni az archivált dokumentumokat. A hordozók – például dvd-k – fizikai romlásával is számolni kell. Arra is ügyelni kell, hogy digitalizálás közben ne sérüljön a dokumentum, ezért sok esetben speciális szkennerekre és fotóberendezésekre lenne szükség. Jól jönne egy robotszkenner, csak épp egy ilyen gép 15 millió forint.

– Pályázni nem lehet ilyen berendezésekre?

– De igen, a Társadalmi infrastruktúra operatív program (Tiop) keretében, csakhogy ebben a közép-magyarországi régió, benne a fővárossal, nem szerepelhet, mondván, hogy az elég fejlett.

– Az elmúlt húsz évben az állam több tízmilliárd forintot költött el digitalizálásra, ebből ide nem jutott?

– Jutott abból mindenhová, csak kissé koordinálatlanul folyt a pénz szétosztása; nem volt egységes koncepció és ütemterv. Többek között ezt akarja orvosolni, igaz, Kárpát-medencei léptékben, a nemrégiben életre hívott, s a nemzeti kultúrkincset egységes felületen megjeleníteni szándékozó Magyar Nemzeti Digitális Archívum is.