Havasi Zoltán, MOHAnet

Gyermekcipőben jár a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás Magyarországon annak ellenére, hogy 15 éve elérhető a szolgáltatás. A mostani döntés, úgy gondolom, inkább árt ennek a területnek. A kilencvenes évek közepén született meg a támogatás nagyságáról meghatározó törvény, miután rájöttek, hogy az állam számára lényegesen olcsóbb, ha a felügyeletre szoruló emberek ápolását nem kórházakban, idősek otthonában végzik, hanem az érintettek saját otthonában. A kezdetekkor személyenként 60 000 forint alanyi jogon járó támogatást lehetett igénybe venni, a rendszert azóta viszont többször újragondolták. Most úgy áll a helyzet, hogy 30-ról 25 ezer forint/főre esett vissza az állami támogatás, amely a jelzőrendszeres házi segítségnyújtásra és a kapcsolódó távfelügyeleti szolgáltatásra igényt tartó hátrányos helyzetűek életvitelét hivatott segíteni. Viszont már régóta nem alanyi jogon jár, hanem meg kell pályázni.

A szolgáltatások fenntartásához a szolgáltatók valószínűleg kénytelenek lesznek bizonyos kompromisszumokat kötni. Csökkenthetik például az ügyeletes gondozók számát, korlátozhatják a kiszállások során a gépkocsik használatát. Az intézkedések ellenére azonban továbbra is úgy gondolom, hatalmas lehetőségek tárhatók fel az otthon ápolás területén, de mivel az állami intézkedések szorosabb határt szabnak az ágazat fejlődésének, elsősorban az egyéni ügyfelektől várjuk a növekedést.

Miski Gábor, itbusiness

Revízió szükséges

Napjainkban 3,2 millió nyugdíjas él Magyarországon a kimutatások alapján. Jelenleg mindössze egy százalékuk használja ki a jelzőrendszeres segítségnyújtás előnyeit, aminél messze magasabb a rászorulók aránya. Igen nehéz megalapozottan kijelenteni, hogy a házi jelzőrendszeres segítségnyújtásra adható támogatás összege alacsony, mindenesetre legalább nem vonták meg teljesen, vagyis a távfelügyeleti cégek és az egyéb szolgáltatók tulajdonképpen nem esnek el a helyzetük miatt támogatásra szoruló előfizetőktől.

Ami a témához kapcsolódóan leginkább szemet szúrt, az nem is önmagában a támogatás konszolidálásában keresendő, sokkal inkább abban, hogy egyáltalán mely cégek jogosultak arra, hogy biztosítsák a szolgáltatáshoz szükséges infrastruktúrát, berendezéseket. Mert jelenleg az a helyzet, hogy tulajdonképpen boldog-boldogtalan beszállhat ebbe a „bizniszbe”, ugyanis az ide kapcsolódó, a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmények szakmai feladatairól és működésük feltételeiről szóló 1/2000. (I. 7.) SZCSM rendelet nem írja elő, hogy a részt vevő cégnek bármiféle szabványhoz kellene igazodnia, követelménynek meg kell felelnie. Márpedig ha arra törekszünk, hogy európai színvonalú, minőségi szolgáltatást nyújtsunk a rászorulóknak, úgy gondolom, ennek a hiányosságnak a revíziója mindenképpen elengedhetetlen volna. Amit követően talán logikusabban lehetne elosztani a támogatást.