Valószínűleg a résztvevők közül sem gondolta senki, hogy az 1981. augusztus 12-én, a New York-i Waldorf Astoria Hotelben megrendezett sajtótájékoztató, illetve annak tárgya történelmet fog írni. A rendezvényt ugyan a világ legnagyobb informatikai vállalata, az IBM tartotta, de egy olyan eszközt mutatott be, amelyhez hasonlóból már jó pár volt a piacon: egy személyi számítógépet.

A harminc évvel ezelőtt, ezen a napon debütáló IBM PC 5150-nek olyan vetélytársakkal kellett felvenni a versenyt, mint az Atari 400 és 800, az Apple II, a TRS-80 vagy a Commodore, amelyek már több éve a piacon voltak és milliós darabszámban keltek el. Még azt sem lehet mondani, hogy az első IBM PC képességeit vagy árát tekintve különösebben kiemelkedett volna a mezőnyből. Erőforrása az Intel 8 bites, 4,77 megahertzen ketyegő 8088 processzora volt; alapkiépítésben 16 kilobit memóriát kapott (ezt az alaplapon 64 megabájtra, három bővítőkártyával pedig a csillagászati 256 kilobájtra lehetett növelni); adattárolásra a (feláras) 5 1/4 floppylemez vagy szintén külön megvásárolható, külső 10 megabájtos merevlemez szolgált (de magnókazettát is lehetett hozzá csatlakoztatni). A megjelenítésre saját monitor szolgált, de akár tévére is lehetett kötni. Az operációs rendszer egy fiatal cég, a Microsoft által készített MS-DOS 1.0 volt. A fapados változat (16 kilobájt memória, floppy és monitor nélkül) több mint 1500 dollárba került, míg egy 64 kilobájt memóriával, floppyval és monitorral ellátott egységért 3000 dollárt is elkértek (ez ma több mint 7000 dollár lenne).

Mindennek ellenére az IBM PC 5150 rövid időn belül nagy siker lett, ha nem is az otthoni felhasználók között, ahogy azt a gyártó várta, hanem az üzleti életben. Érdekes módon a siker talán annak is köszönhető volt, hogy a gép nem az IBM-nél megszokott fejlesztési módszerek szerint született meg. A mintegy tucatnyi emberből álló tervezőcsapat azt kapta feladatul, hogy minél gyorsabban piacra dobható terméket készítsen, és ennek érdekében felmentést kapott a szokványos bürokratikus akadályok alól. A szokásokkal ellentétben nem mindent újonnan, házon belül akartak kifejleszteni, hanem készen kapható elemekből rakták össze saját személyi számítógépüket. Így jött a processzor az Inteltől, a monitor a japán részlegtől, az operációs rendszer pedig a Microsofttól.

A másik nagy húzás az volt, hogy a PC titkait nem tartották meg maguknak: a számítógép nyílt architektúrára épült, hogy más gyártók is készíthessenek perifériákat és kompatibilis szoftvereket. Az IBM még a BIOS forráskódját is közzétette; ezeknek is köszönhetően már a bemutató után másfél hónappal kaphatók voltak az első (harmadik féltől származó) perifériák, és 1982-ben már számos gyártó megjelent saját IBM-kompatibilis számítógépével.

A többi már történelem. Öt éven belül az IBM PC (a klónokat is beleértve) már uralta a személyi számítógépek piacát, és egyebek mellett olyan cégek felemelkedése előtt nyitotta meg az utat, mint az Intel vagy a Microsoft. A csúcsidőszakban évente 300 millió személyi számítógépet adtak el a világon. A jövő viszont már talán nem ilyen fényes. Az eredeti fejlesztőcsapat egyik tagja, a még mindig az IBM-nél dolgozó Mark Dean is úgy véli egy blogbejegyzésében, hogy a pc napja leáldozóban van, és arra a sorsra jut, mint az írógép vagy a katódsugárcsöves monitor. A pc-t ugyan még sokáig használni fogjuk, írja, de immár már nem jelenti az informatika élvonalát; helyét nem is annyira egy másfajta eszköz (a táblagép vagy az okostelefon) veszi át, hanem inkább az eszközök közötti kapcsolat és kölcsönhatás – ez a társadalmi tér lesz az, ahol az informatika leginkább kifejti a hatását, írja Mark Dean.