Én valamikor a kilencvenes évek elején találkoztam ezzel az elnevezéssel új szervezési módszereket tárgyaló írásokban. Ezek azt állították, hogy három alapvető vezetői szerepkör van: a manageré, aki az operatív megtervezzük- végrehajtjuk-ellenőrizzük ciklust működteti, szóval ügyintéz; a leaderé, aki látja a jövőt, motivál, lelkesít, példát mutat; és a coach-é, aki olyan edzőféle, aki felkészít, figyel rád. Akihez időnként ki lehet futni a pálya szélére, bátorítást és tanácsot lehet tőle kapni, sírni lehet néha a vállán, de nem játszik veled, nem lehet átpasszolni neki a labdát. Néha ugyanaz az ember játssza el mind a hármat, máskor szétválnak egymástól, más-más személyben testesülnek meg.

Ezt állították az okosok a kilencvenes években. Emlékeim szerint akkor még senki sem mondta magáról, hogy ő coach.

Ma viszont sokan mondják. Nyilván nem véletlenül. A bő kínálatot a növekvő kereslet teremti meg. Sok régi és új vezetőnek van szüksége támogatóra. A vezetés nehéz feladat, megvannak a maga módszerei és fogásai: nem árt, ha valaki segít az elsajátításukban, tanácsot ad, hogy mikor mit tegyünk és mit ne, mivel próbálkozzunk, milyen módszertan szerint járjunk el. A vezetés sok lelki teherrel jár, embereket terelgetni stresszes feladat, gyakran kell rossz híreket közölni, támadásokat, rágalomhadjáratokat, alattomos pletykákat elviselni, unott, kiégett, gyanakvó embereket valahogy gatyába rázni. Nem árt tehát, ha van mellettünk valaki, aki segít ebben, és ha kell, a saját lelkünket is ápolja egy kicsit, például segít kimondani azt, amit magunk előtt is a szőnyeg alá akarunk söpörni, vagy tükröt tart elénk: ilyen vagy! ilyennek látnak a többiek! Azt is biztos sok frissen kinevezett vezető tapasztalja, hogy amikor egyszerű beosztotti sorból átáll a sötét oldalra, hirtelen másképp viselkednek vele a korábbi barátai, vagy ő azt hiszi, hogy másképp viselkednek; a jó viszonyt átlengi a gyanú, hogy ez az ember, aki korábban a barátom volt, most érdekből tart fent velem jó kapcsolatot. Már nem őszinte hozzám, valami elszakadt közöttünk, az első adandó alkalommal hátba fog szúrni: mosolyog rám, de közben rágja a sárga irigység, hogy én miért, és ő miért nem. Ilyenkor jól jöhet valaki, aki, bár fizetni kell érte, eljátssza a barát szerepét, mert, ahogy az ismert dal mondja, barát nélkül nem lehet.

Ha van kereslet, megjelenik a kínálat is. Azt az embert, akire a vezetőnek szüksége van, manapság nem célszerű személyes tanácsadónak hívni, mert a tanácsadó a politikai köznyelvben szitokszóvá vált: tanácsadó az, aki haszontalan munkát végez és nagyon sokat kér érte. Megjelenik tehát a coach, aki tulajdonképpen több a tanácsadónál: tanácsadó, pszichiáter, mentor, mester, fizetett barát egyszerre, így reagálva a leírt összetett keresletre. Kereslet és kínálat egymásra talál.

Ebből viszont nem következik az, hogy mindenki coach lenne, aki annak mondja magát, vagy első pillantásra annak látszik. Szemlélődő emberként, újságolvasóként meglehetősen tarka coach-világot látok magam előtt. Vannak nagyon komoly emberek és nagyon értelmes, átgondolt megnyilatkozások. De gazdagon képviselteti magát a másik véglet is. Néha egyszerűen elképedek valamit hallva vagy olvasva: hát ez meg mi a csuda? Ki találta ezt ki, és ki az, aki hisz benne? Ki mer ilyet rezzenéstelen arccal állítani úgy, hogy közben nem csippent a szemével, nem jelzi finoman, hogy nem kell ezt annyira komolyan venni? És ki az, aki ezt megveszi? Persze lehet, hogy rosszul látom a dolgokat, hiszen az orvostudományban is ismeretes a placebó-hatás: nem az a fontos, hogy valami igaz legyen, hanem hogy higgyenek benne.

Látom, hogy ez a tarkaság, a tartalomnak és a színvonalnak ez a kavalkádja a szakma jobb képviselőit is irritálja. Látom például, ahogy egyik-másik kétes sajtóbeli megnyilatkozás után valaki válaszcikkben vagy olvasói levélben megpróbálja helyretenni a dolgokat. Nem tudom, milyen hatása van ezeknek a lépéseknek, de szurkolok nekik: egy szakma komolysága hosszútávon öntisztuló képességétől függ.

Bőgel György

CEU Business School