…A hálón még egy térképet is találtam a cégek telephelyét jelző pöttyökkel. Számuk meghaladja a százat. A Silicon elnevezés a híres amerikai Völgyre utal, ami persze túlzás, de egy-két számmal kisebb méretben ugyanazt láthatjuk: innovatív cégek kezdenek nyüzsögni egy viszonylag kis területen.

A kérdés az, hogy miért?

Nos, nem azért, mert valaki – például egy minisztérium vagy valamilyen városi hivatal – ezt így tervezte. Egyetem sincs arrafelé. Ez a londoni mini-völgy spontán jött létre, meglepően rövid idő alatt. Csak úgy magától. Ez a keleti negyed egyébként egyáltalán nem számít előkelő városrésznek. Lehet, hogy jártam már arra, de nem volt minek megmaradnia az emlékezetemben. A fényképek alapján ítélve olyan városrész lehet, mint amilyenben Hugh Grant árulta a könyveket feltűnés nélkül mindaddig, amíg az ajtón be nem lépett Julia Roberts. Kopott, szegényes, laza, következésképpen viszonylag olcsó – jó hely bohém művészeknek, bevándorlóknak és ezek szerint technológiai vállalkozóknak.

A fejlesztő cégek tömeges megjelenését szakszerűen spontán klaszteresedésnek nevezhetjük. Először valószínűleg csak néhány vállalkozás jelent meg a környéken, idővel azonban elértek valamiféle kritikus tömeget, beindult a hólabda-jelenség: a növekvő közösség újabb és újabb tagokat vonzott magához. Minél többen vannak ott, minél sűrűbb arrafelé az IQ, annál vonzóbb a hely; a tömeg tömeget vonz, az intelligencia intelligenciát, a tudás tudást. Az emberek gyakran összefutnak egymással, együtt reggeliznek és uzsonnáznak, együtt szállnak metróra, beszélgetnek, eszméket és ötleteket cserélnek.

Hálózat születik

Hálózatosodni jó. Úgy tudom, az emberi agyban körülbelül százmilliárd neuron van. Egyedül egyik sem kreatív. A kreativitás attól keletkezik, hogy a neuronok összekapcsolódnak egymással. Nem a neuronok kreatívak, hanem a belőlük álló hálózatok. Egy átlagos neuron körülbelül ezer másik neuronhoz kapcsolódik, amiből az következik, hogy az agy mintegy 100 trillió neuron-kapcsolatot tartalmaz. A világhálón a weboldalak között linkek teremtenek kapcsolatot. Nos, az agyunk a kapcsolatok számát tekintve (egyelőre) jóval sűrűbb szövésű a világhálónál, ami, valljuk be, megnyugtató. Jó érzés azzal a tudattal sétálgatni az őszi verőfényben, hogy az agyam (egyelőre) több kapcsolatot tud felmutatni a világhálónál.

Az agyunk tehát tele van kapcsolatokkal. Ez jó, de önmagában még mindig kevés. A kreativitáshoz a kapcsolati hálónak rugalmasnak és nyitottnak kell lennie. Annyira nem lehet rugalmas, hogy minden állandóan szétessen benne, viszont zárt és merev sem lehet, mert akkor nem tud semmi újat kitalálni. Valamiféle köztes állapotra van szükség a totális káosz és az abszolút rend között. Az említett két szélsőség nem szül semmit, a kreativitás titka valahol középen van. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit.

A nagy ötletekhez, a találmányokhoz újfajta kapcsolati hálókra van szükség, sokszor távoli neuronok összekötésével.

Agyunk szorgalmas kutatóinak hála, már azt is sejtjük, hogy – a főnökök nagy bánatára – ezek a kapcsolatok általában nem a munkaköri leírásunkban megjelölt munkaidőben, az íróasztal mellett jönnek létre, hanem akkor, amikor látszólag nem csinálunk semmi értelmeset: sétálunk, sörözünk, úszkálunk, kuglizunk, valami hülyeséget bámulunk a tévében, paprikáscsirkét eszünk uborkasalátával, bambán nézünk kifelé a villamos ablakán… Egy jól nevelt neuron ilyenkor, más dolga éppen nem lévén, társaságra vágyik, kíváncsian körülnéz, kinyújtja a kezét, társakat keres anélkül, hogy erre biztatnánk. Lásd Atanasoff professzor híres esetét az éjszakai autózással, a pohár whiskyvel és a papírszalvétával. Nem árt tudni: lehet, hogy éjszaka, autó, whisky és szalvéta nélkül később született volna meg a számítógép, vagy másképp nézne ki. Atanasoff professzort nem a katedrán, nem is a laboratóriumban, hanem egy autós csárdában, iddogálás közben kapta el a flow-élmény, hogy szakszerűen fejezzem ki magam. Persze az agya azért tudott a folyóparti éjszakában váratlanul egy ilyen kombinációval előállni, mert volt benne mit mivel összekapcsolni – ezt ne felejtsük el!

A kreatív város, az intelligens közösség valami olyasféle hálózat lehet, mint a kreatív agy. A neuronok helyére embereket és cégeket kell képzelnünk. Szabad és nyitott, kellően sűrű szövésű hálózat, tarkaság, sokféleség, izgalmas találkozások, megtermékenyítő eszmecserék, nyílt tér szabad és távoli képzettársításokhoz, kellő mennyiségű whisky és szalvéta. Ilyesmi lehet ez a londoni Silicon Roundabout. A kérdés az, hogy lehet-e hozzá hasonlókat szándékosan világra hozni, zöldmezősen, vonalzóval előre megtervezni. Vajon miket kell beleaprózni a lábasba ahhoz, hogy meginduljon az erjedés, a pezsgés, kelni, dagadni kezdjen a tészta? Lehet szakácskönyvből kreatív közösséget csinálni, Túrós Lukács receptjét követve? Fogj egy körzőt, rajzolj vele egy karikát a térképen, építs oda irodaházakat, pakold tele őket számítógéppel, keverj hozzá egy kis adókedvezményt, némi pályázati pénzt, közben mormolj varázsigéket… Megy ez így? Mennyi rendre, tervezettségre, és mekkora káoszra, spontaneitásra van szükség? Érdekes kísérletek vannak erre szerte a nagyvilágban, Portugáliától Tajvanig.

Bőgel György

CEU Business School