Beléptem a lakásba és automatikusan felkapcsoltam a villanyt. Felesleges mozdulat volt, a nap vidáman beintegetett az ablakokon, de mit tegyek, így szoktam meg. A lámpa nem gyulladt meg. Kiégett a körte, gondoltam bosszúsan, de a biztonság kedvéért egy másik lámpa kapcsolóját is felkattintottam. Az sem égett. A harmadik sem. Akkor láttam, hogy a sok digitális óra és készültségi jelző sem világít.

Leesett a tantusz: áramszünet! Előzmények és bejelentés nélküli áramkimaradás.

Sebaj, gondoltam, tudok dolgozni, a laptop elindul, van saját akkumulátora. Aztán eszembe ötlött, hogy van ugyan, de nincs feltöltve. Úgy is mondhatnám szakszerűen, hogy nem volt katasztrófatervem. Ha lett volna, az egyik szabály így szólna benne: laptopot mindig feltöltve hagyni! Azért nem volt katasztrófatervem, mert nem szokott áramszünet lenni, bejelentés nélkül pláne nem. Gyerekkoromban a nagyszüleim falujában még viszonylag gyakoriak voltak az áramszünetek, ott volt katasztrófaterv, úgy hívták, hogy petróleumlámpa, mindig ott lógott az előszoba falán, szépen feltöltve büdös, sárga folyadékkal, mellette a gyufa. Nekem viszont nem volt katasztrófatervem, elszoktam az ilyen helyzetektől.

Rövid gondolkodás után rájöttem: amíg nincs áram, nem tudok dolgozni. Leültem, újságot olvastam és vártam. Szerencsém volt: a lámpák egy negyedóra múlva felgyulladtak.

Ugorjunk most egy kicsit előre az időben. Valamikor a múlt hét második felében pénzt kellett átutalnom valahová. Uccu neki, fel az internetre, bank honlapját behívni, a „bejelentkezés” gombra rákattintani, jelszót meg az egyéb kísérőket beírni... Vártam a szokásos választ: kedves ügyfél, légy üdvözölve, mit szeretnél csinálni, mi a mai napra rendelt tranzakció tárgya? Sokszor csináltam ezt már, mindig simán ment minden.

Most azonban nem történt semmi. A képernyőn ott maradt a nyitólap, csak egy homokóra jelent meg rajta, pörgött, pörgött, hányta a cigánykereket. Az óra tudhatta, hogy valami baj van: esélyt sem adott a homoknak, hogy peregni kezdjen, csak forgott, forgott szédítően. Nofene! - mondtam magamban. Kezdjük elölről! Az eredmény ugyanaz. harmadszor is. Negyedszer is. Egy óra múlva újra próbálkoztam: semmi.

Rájöttem: én itt és most nem fogok pénzt utalni. Hol lehet a hiba? Gyors próbálkozás egy másik banknál: náluk minden simán megy, a rendszer szépen elindul.

Sebaj! Nobody is perfect! – mondtam magamban, klasszikus műveltségemet megcsillogtatva. Mindenki hibázhat egyszer. Hétvége következik. Utalásokat általában nem hagyok az utolsó pillanatra. Ezt a két napot kibírja mindenki. Hétfőre minden rendben lesz.

Nem lett. Újra próbálkoztam: nyitólap bejön, adatokat beírom, a homokóra megkezdi idegesítő dervistáncát… És csak pörög, pörög. Második kísérlet: az eredmény változatlan. Most már volt az élményben valami kafkai: K. a földmérő megérkezik a hóval borított kis faluba, szállást kér a fogadóban, majd megpróbál bejutni a kastélyba, de a kapuk nem nyílnak meg… A nyitólap alján találtam egy telefonszámot, felhívtam, mire egy gépi hang közölte: én ezt a számot nem hívhatom, próbálkozzak a másikkal. Próbálkoztam, és elindult a szokásos sorozat: ha ön szilvásgombócot szeretne enni, nyomja meg az egyes gombot… A hatosig bírtam, aztán letettem a kagylót. Tudtam, hogy ez nem az én napom.

A helyzet csak másnapra változott meg: a rendszer elindult, de nem a megszokott fürgeséggel, hanem lassan és sántán, mint akit nyíllal lábon lőttek az indiánok. Pénz elment, az elektronikus nyugtázás megérkezett.

Érdekes élmény volt. Az ember egy kis időre kétségtelenül elbizonytalanodik, és mindenféle „mi lenne, ha…” forgatókönyveket futtat le a fejében. Persze azért nem izgultam nagyon. Nem izgultam, mert volt katasztrófatervem, benne két egyszerű szabállyal: 1.) pénzt mindig több bakban tartani!, 2.) mindig legyen nálad több napra elegendő készpénz! Tudom, kicsit konzervatív magatartás ez, de mit tegyek?

A jelenséget, amiről itt szó van, úgy hívják: az informatika közművesedése. Az informatika a jelen esetben banki szolgáltatás formájában tárgyiasul. A program, amit használtam, általam ismeretlen helyen, valamilyen titokzatos adatközpontban fut. Nem érdekel, hogy hol, mint ahogy az sem, hogy a lakásunkban használt áramot hol fejlesztik. Bedugom a zsinórt a konnektorba, egy kattintás a kapcsolóval, és a lámpa ég. Bekapcsolom a számítógépemet, kimegyek a hálóra, meghívom a használni kívánt programot, és a szolgáltatás elindul. Általában tényleg elindul, de most speciel nem indult el.

A közművesedés fontos és hasznos trend. Figyeljünk fel azonban egy párhuzamos jelenségre. Minél jobban működik egy közmű, az emberek (és most szándékosan nem a nagyvállalatokról beszélek, ahol ott ül egy jól képzett biztonsági szakértő, aki minden rémisztő forgatókönyvet végiggondol és szabályokat alkot) annál jobban bíznak benne: magától értetődőnek tartják, hogy víz van a csapban, áram van a konnektorban, gáz van a csőben. Minél jobban bíznak benne, annál kevésbé készítenek katasztrófaterveket, költenek pénzt tartalék megoldásokra. Ezzel lényegében kiszolgáltatják magukat egy titokzatos infrastruktúrának, aminek nem ismerik a működését. Nem kellene ezt tenniük, de mit csináljunk, az emberek lusták és gyarlók.

Közműnek lenni tehát felelősséggel jár. Társadalmi felelősséggel. A játszmának tétje van. Ebben a rovatban egyszer már felhívtam a figyelmet egy mély igazságra (és most ismét klasszikus műveltségemet villantom meg): ahol nincs bizalom, ott felüti fejét a bizalmatlanság.

Bőgel György

CEU Business School