Valahol a Délinél járhattunk, ahol a villamos felfelé kezd kapaszkodni az Alkotáson, egészen a plázáig, hogy onnan megvidámodva szaladjon lefelé, mint aki tudja, hogy a kopár Alkotás után nemsokára a szép és zöld Villányi jön, a végén a tóval. A lány hirtelen becsukta a színes fedelű könyvet, zsákjának füléből mobiltelefont húzott elő, beütött egy számot, majd beszélni kezdett. Valószínűleg valamilyen rokonát hívta, egy fiút, akivel együtt lakott, talán közösen vettek ki albérletet. Szemrehányó hangon közölte, hogy amikor eljött hazulról, nem találta a laptopját. Egyre idegesebb lett, megemelte a hangját, lassan, tagoltan beszélt, mint aki ultimátumot ad a másiknak, és el akar kerülni minden félreértést ezzel kapcsolatban. A laptopot szerinte a fiú egyszerűen ellopta. Utolsó figyelmeztetés: mire hazaér, kerüljön elő, különben baj lesz, a rendőrséghez fordul.

A villamos közönsége közömbös arccal bámult ki az ablakon, de lehetett tudni, hogy fülét hegyezve mindenki feszülten figyel. Vajon mi lesz ebből? Szappanopera a hatvanegyesen. Tényleg kihívná a rendőrséget egy használt laptop miatt? Tényleg úgy gondolja, hogy kijönnének és csinálnának valamit? Vagy csak rá akar ijeszteni a másikra, meg akarja leckéztetni? És egyáltalán, miből gondolja, hogy az a fiú lopta el a laptopot? Mi van, ha mégse? Mi van, ha ártatlanul vádol meg egy szerencsétlent, aki eddig felnézett rá, jótevőjének tartotta, mert önzetlenül maga mellé vette az albérletbe? Miért nem hallgat el egy másodpercre sem, miért nem várja meg soha a választ? Jogot tanult utasokban talán az ártatlanság vélelmének problematikája is felmerült. Gyanú van, egy laptop bizony komoly veszteség, de mi a helyzet a bizonyítékokkal?

Izgalom vibrált a levegőben egészen a végállomásig, ahol a lány hátára vetette a zsákját és eltűnt a körtéri tömegben, miközben tovább beszélt a mobilba.

Mindennapos jelenet ez manapság. Nyilvánosság elé tárt magánügyek. Nemrég a hatoson egy bank személyzeti politikájáról hallgattam meg részletes tájékoztatót, nevekkel, konkrét adatokkal. Aki az előadást tartotta, közvetlenül mellettem állt a tömegben, a Margit híd és a Blaha között. Fiatal férfi volt, értelmes arcú, szemüveges, divatosan tök kopaszra borotvált fejjel. Ő is a mobiljába beszélt, a fülemtől két araszra, bár szerintem nem keltett olyan izgalmakat, mint a laptopos lány: túl száraz és szakszerű volt, mindenféle idegen szavakat és szakkifejezéseket használt. Profi volt. Kedvem lett volna jegyzetelni. A vonal másik végén valaki nyilván kérdéseket tett fel neki, miközben talán azt sem tudta, hogy a partnere éppen egy villamoson áll, több tucat emberrel összezsúfolva a délutáni csúcsforgalomban.

Érdekes jelenség ez. Mivel egyre gyakrabban találkozunk vele, feltételezhetjük, hogy sajátos társadalmi trendről van szó. Változik a határvonal a magánügyek és a közügyek között. Elmosódottá, lyukacsossá válik, odébb tolódik. Változik a személyes viszonyunk e két világhoz.  A laptopos magánkrimi és a kanyargó sárga villamoson megosztott személyzeti beszámoló csak tünet. Minden nap feladunk valamennyit a magánszféránkból és mások magánszférájából. Láthatóvá, követhetővé és mindezek következtében egyre kiszámíthatóbbá tesszük magunkat. Ehhez a modern technika biztosítja az eszközt és a csalit. Egyre inkább belenyugszunk, hogy nem lehet eltűnni, láthatatlanná válni. Egyre nagyobb erőfeszítést kíván, ha mégis megpróbáljuk.

Ma is, miközben technikai híroldalakat böngésztem, több olyan újdonsággal találkoztam, amelyek egyszerűbbé, olcsóbbá tehetik az életünket, de ha elfogadjuk ezeket, az áruk egy újabb darab lesz a magánszféránkból. A kínált előnyök közvetlenek, érthetők és mérhetők; a veszélyek, a mellékhatások közvetettek, bizonytalanok, mérhetetlenek. Ebben rejlik a csapda.