Kirohantam a fogadó ajtaján és átugrottam a kerítésen. Az utcán emberek jöttek, a kiabálást hallva ők is a nyomomba eredtek. Gyorsabban szedtem a lábam, hallottam, hogy már a kutyákat is eleresztették, egyikük már a bokám után kapdosott. Átrohantam egy kerten, elértem a falu szélét. Ott az erdő! Egy ösvény bukkant fel előttem, a bokrok ágai az arcomba csaptak, az üldözők lihegését szinte a tarkómon éreztem. Keresztút! Két nyilat láttam magam előtt egy táblán: balra Anglia, jobbra Skócia. Ezek szerint elértük a határt.

Kifulladtam. Üldözőim már csak pár méterre voltak, amikor…

…Amikor felébredtem. Békés csend. Se fogadó, se tyúk, se üldözők, se kutyák. Álom volt az egész. Micsoda megnyugvás! El kell felejteni az egészet.

De van egy bökkenő: mit kellett volna csinálnom ott a határon, a keresztútnál? Anglia vagy Skócia felé kellett volna vennem az irányt? Üldözőim így is, úgy is beértek volna, átadnak a zsandároknak, aztán jön a bírósági tárgyalás; ha Angliában csípnek el, akkor Angliában, ha Skóciában, akkor meg ott kerülök bíróság elé. Azt a tyúkot tényleg ellopták. A nép nem nyugszik meg, amíg nem csuknak le valakit. Anglia, Skócia… Angol bíróság, skót bíróság… A tyúk mindenütt tyúk, a lopás mindenütt lopás.

Nem mindegy tehát?

A helyzet az, hogy nem. Matematikai okokból nem az. Bárhol kapnak el, bírósági tárgyaláson kell védekeznem, az igazamat bizonyítanom. Ártatlanságomról az esküdtek döntenek szavazással, többségi alapon. Egy angol esküdtszék tizenkét (dühös) emberből áll, egy skót viszont tizenötből. Vajon melyiküknél van több esélyem? Hol nagyobb a valószínűsége, hogy az esküdtek jó döntést hoznak? Elvégre azt az álombeli tyúkot tényleg nem én loptam el, de nehéz lesz bizonyítani az ártatlanságomat, nagy volt a kavarodás a fogadóban.

A matematika eszköztárában van egy érdekes elmélet az ilyen helyzetekről, eredete több száz évre nyúlik vissza. Tételezzük fel, hogy az esküdtek egymástól függetlenül egy bizonyos valószínűséggel hoznak jó vagy rossz döntést. Azt is tegyük fel, hogy ez a valószínűség 0,5-nél nagyobb, vagyis az esküdtek önmagukban, a többiektől függetlenül többnyire jól döntenek. De hogyan döntenek együtt, testületként, csapatban? A végső ítélet többségi szavazással születik meg. Belátható, hogy ebben a helyzetben minél többen szavaznak, annál valószínűbb, hogy a testületi döntés helyes lesz. A testület, ha elég sokan vannak benne, okosabbnak tűnik egyes tagjainál. Vagyis ebben a tyúklopási ügyben a skótoknál járnék jobban, hiszen ott tizenöt esküdt szavaz, szemben az angolok tizenkettőjével.

De mi van akkor, ha az a bizonyos valószínűség 0,5-nél kisebb, vagyis az esküdtek többnyire rosszul döntenek? Ebben az esetben minél nagyobb a szavazók létszáma, annál valószínűbb, hogy együtt rossz döntést fognak hozni, vagyis a közösség együttesen akár butább is lehet egyes tagjainál.

 A helyzet ott a keresztútnál így már egy kicsit bonyolultnak tűnik, szünetet kellett volna kérnem az üldözőktől, hogy leüljek egy kicsit egy árnyak bokor alá, átgondolni a helyzetet. Még szerencse, hogy álom volt az egész.

Az viszont nem álom, hogy a napokban egy olvasói levélre figyeltem fel egy angol napilapban. (Már megint Anglia!) Hogy lehet az – tette fel benne valaki a kérdést –, hogy miközben rendszeresen megszavaztatnak bennünket arról, ki nyerje meg a dalversenyt vagy a „valóságsót”, jóval fontosabb kérdésekben nem dönthetünk hasonló módon, vagyis közösen, mindenkinek lehetőséget adva a közvetlen szavazásra? Elvégre az eszközeink már megvannak ehhez: van internet, gyakorlatilag mindenkinek mobiltelefon lapul a zsebében vagy a retiküljében…

A modern technológia új alapokat és eljárásokat ad a demokráciához – olvasom ki a levélből. Mennyi mindenről lehetne közvetlenül szavazni: mekkora legyen az adókulcs, hány hallgatót vegyenek fel egyetemre, milyen legyen a nyugdíjrendszer, hol álljon meg az ötös busz, épüljön-e új pláza a kukoricaföld szélén… Első hallásra az ötlet tényleg jónak tűnik. Részvételi demokrácia technológiai alapokon, nagyszabású, tömeges szavazások. A kérdést bemondják a királyi tévében, utána mindenki előkapja a mobilját, van egy kódja az igennek, egy másik a nemnek… Csúcstechnológiai közfelkiáltás, nem a Duna jegén, hanem digitális platformon. Többség dönt.

De vajon jól dönt-e? Jobb lesz-e attól egy döntés, hogy többen hozzák meg? A fenti példából látszik, hogy ez sajnos egyáltalán nem biztos. A tömegek egyes kérdésekben és helyzetekben meglepően bölcsnek mutatkoznak, okosabbnak egyes tagjaiknál. Vannak esetek, amikor egy tömegben tulajdonképpen senkinek sincs igaza, együttesen, szavazással viszont jó döntést hoznak. A baj az, hogy vannak másféle kérdések és másféle helyzetek is. „A tömegek bölcsessége” mellé tehát azt is fel kell írnunk: „a tömegek butasága”. Példákat nyilván mindenki könnyen talál, akár a saját életéből is, elvégre naponta sokszor szavazunk, ha nem is vagyunk tudatában ennek.

Milyen világ lenne, ha minden fontos kérdést ilyen tömegszavazáson döntenénk el? Biztosak lehetünk-e abban, hogy az a fentebb emlegetett valószínűség mindig több lesz 0,5-nél? Vagy jobb arra számítani, és a szerint berendezkedni, hogy az bizony sajnos többnyire inkább kevesebb? Ha lenne most még egy kis időnk, azon is eltöprenghetnénk egy kicsit, vajon növeli e-ezt a valószínűséget a megbeszélés, a vita, vagyis a kommunikáció a szavazó tömeg tagjai között? Én ebben sem lennék annyira biztos, pedig a lehetőségek ma szinte korlátlanok: honlapok, Facebook, Twitter, Skype, blogok, kommentek… Segítik vajon a kollektív döntéshozatalt? De ez már nem matematika, inkább egy kis társadalomlélektan, csoportdinamika: befolyásolás és befolyásolhatóság, vezér-jelenség, hasonulási vágy, polarizálódás, kognitív disszonancia, érzelmi kötődések…

Bőgel György
CEU Business School