Nemrég családunk egyik
tagját képviselve valamit el kellett intéznem egy állami hivatalnál. Az ügy
három hónap után zárult le sikeresen, vagyis ekkor született meg a megnyugtató
eredmény.
Három hónap hosszú idő:
közel száz nap. Rögtön bevallom, hogy a háromból egyet magamra kell vállalnom,
én ugyanis először azt hittem, nem kell semmit sem csinálni. Előáll egy
helyzet, gondoltam én, erről az állam a törvényes előírásoknak megfelelően automatikusan
értesül, vagyis a gépezet kap egy jelet, egy impulzust, amitől mozgásba lendül,
mert törvény szerint így kell tennie. Így a legegyszerűbb és a legolcsóbb mindenkinek,
az államnak is, az érintetteknek is. Megérkezik a jel, egy információ, amihez
néhány további információt kell rendelni. Alapesetben a helyzet nagyon
egyszerűnek tűnik: a jel befut, a számítógép zümmögni kezd, vidáman villogtatja
a fényeit, örül, hogy van mit csinálnia, lekér néhány további információt (az
adott esetben talán hármat-négyet), végrehajt néhány (értelemszerűen
három-négy) IF utasítást (nem tudom, van-e még ilyen a modern nyelvekben, én
még ezt tanultam FORTRAN-ból), meghozza a döntést, majd egy impulzussal
elindítja a végrehajtási folyamatot, ami, gondolom én, szintén kiválóan
automatizálható.
Gond akkor lehet, ha a
helyzet eltér az egyszerű alapesettől, ez viszont kiderül az IF utasítások
végrehajtásánál; ekkor a folyamat másik vágányra szalad, még az sem kizárt,
hogy emberi beavatkozásra is szükség lehet, de ugyebár ez a kivétel, és
lehetőleg el kell kerülni, mivel az emberi munka drága és időigényes.
Én, mint mondtam, úgy
gondoltam, nem kell semmit sem csinálni, hiszen a helyzetünk egyértelműen
megfelel a jól definiálható alapesetnek, amúgy pedig a modern folyamatszervezés
korát éljük, a BPR már közel két évtizede hódít, a javasolt eljárási rend
minden szervezési szakkönyvben benne van.
Tévedtem. A gépezet nem
indult el, nem történt semmi. Megértettem, hogy azt a bizonyos indító impulzust
nekem kell produkálnom. Belátva ezt intézkedni kezdtem: honlapokat kerestem
fel, „gyakran feltett kérdések” listáját böngésztem végig, végül eljutottam egy
négyoldalas űrlapig: ezt kell le- és kitölteni, majd elküldeni a megadott
címre. Az űrlap átnézése megnyugtatott, szakmai értelemben legalábbis. Jól
sejtettem: mi annak a bizonyos alapesetnek felelünk meg, ami tényleg egyszerű:
van egy állapot, ami jól leírható néhány adattal, majd szintén egyszerű
algoritmus alapján döntést lehet hozni, amit egy másik, szintén teljesen
egyértelmű algoritmus alapján végre lehet hajtani.
Nézegettem az űrlapot.
Az IF utasításokhoz szükséges információkat az államot képviselő hivatal tőlem
várja. Csupa olyan információt kér, amit az állam eleve tud. Annyira tud, hogy
az információkat az államtól kapott hivatalos okmányokból kell kimásolnom; nem
is tehetek mást, mérlegelésnek, kreativitásnak helye nincs. Nagyon egyszerű
információkat kell szolgáltatnom, amelyek egyébként minden bizonnyal ott vannak
a tárolásukra létesített állami adatbázisokban. Ott vannak, a gép megkereshetné
őket. Rám legfeljebb akkor lenne szükség, ha eltérnénk attól a bizonyos
egyszerű alapesettől: lehet, hogy akkor olyan információ kellene, amit csak én
tudok, ami nem található meg az állami nyilvántartásokban.
Le- és kitöltöttem,
beküldtem és vártam. Az ügyet további két hónap után gond és vita nélkül
elintézték. Két körben, amelyekből a másodikat megtakaríthattuk volna, ha az
űrlap a megfelelő helyen figyelmeztet egy, gondolom gyakran előforduló
problémára, és egy lábjegyzetben közli velem, mi ilyenkor a teendő.
Az ügyet elintézték,
mindenki megnyugodott. Csak bennem motoszkál változatlanul a kérdés:
tulajdonképpen miért kellett megadnom azokat az információkat, amelyeket az
állam úgyis tud? Mi történt tulajdonképpen az általam az űrlapon megadott
adatokkal? Valaki összevetette őket az állam számítógépes adatbázisaiban lévő
adatokkal? Vagy nem vetette össze, egyszerűen elhitték nekem, hogy helyes
adatokat adok meg? Tesztelni akarták, hogy én is úgy tudom-e, ahogy ők tudják,
nincs-e valahol eltérés, valami tévedés vagy hiba? Vagy tulajdonképpen azért
kellett ezt az űrlapot kitöltenem, hogy együtt legyenek az információk, mert az
állam adatbázisai nincsenek egymással összekötve?
El is határoztam, hogy
egy idő után újra megnézem, változott-e valami ennél az eljárásnál. A magam
részéről ezzel fogom tesztelni, hogy halad előre az elektronikus közigazgatás
ügye.
Egy
konferencia szünetében futottunk össze. Én éppen befejeztem az előadásomat,
kifelé indultam a teremből, amikor megszólított. A kölcsönös bemutatkozás és a
névjegycsere törzsi ...
CEO, CIO két jóbarátNéhány éve már fel van adva a
lecke az informatikai vezetőknek. Fiskális szigor. A tulajdonosok és a
szabályzók kemény elvárásai a hatékonyabb és átlátható működés iránt. Gyorsan
változnak a technológiák. Változó szolgáltatásfogyasztási módok. Mindez új
megvilágításba helyezi a cio-t: több üzleti szellemet, innovatív képességet
kell felmutatnia.
Kalózok: bűnözők vagy demokraták?A „kalóz” szót pejoratív értelemben már bő háromszáz éve
használják a copyright-sértőkre, a digitális forradalom azonban a 21. századra
radikálisan módosította a megítélésüket. A világ mintegy hatvan kalózpártja –
köztük a most megalakult magyar Kalózpárt – a szerzői jogok alapos reformjánál
jóval többet hirdet.
Előre a válság hátánA portálrendszerek terén is megfontolandó alternatívát
jelentenek a nyílt forráskódú megoldások.