...Közgazdaságtant tanít, új, most magyarul is kiadott könyvének címe: Hogyan működik a gazdaság. A legfontosabb közgazdaságtani irányzatokat tekinti át történeti perspektívából, időrendben haladva.  A 19. század végétől napjainkig jut el; az utolsó fejezetet a 2007-ben kezdődött gazdasági válságnak és az általa javasolt megoldás felvázolásának szenteli.

A sok évtizeden átívelő történet tulajdonképpen két nagy irányzat összecsapásáról, hullámzásáról szól. Vajon mit kell tennie az államnak a súlyos gazdasági válságok megelőzése és kikúrálása érdekében? Mekkora legyen a beavatkozás mértéke és milyen eszköztár használata megengedett, illetve javasolt? Az egyik irányzat szerint az állam lehetőleg tartsa távol magát a gazdaságtól, aminek megvannak a maga hatékony önkorrekciós mechanizmusai, hagyni kell őket érvényesülni, a beteg meggyógyul magától. A másik szerint e mechanizmusok egyáltalán nem tökéletesek, az időről időre kirobbanó válságok rengeteg kárt és emberi tragédiát okoznak, a beteg nem gyógyul meg magától, vagy ha mégis, abban nem lesz köszönet, az államnak tehát határozottan fel kell lépnie a veszély elhárítása érdekében.

Az előbbi állásponthoz kis méretű, csak néhány alapfeladattal foglalkozó állam illik, az utóbbihoz nagy és erős állam gazdag fegyvertárral, dagadó muszklikkal, nagy költségvetéssel.

A két irányzat évszázados csatát vív egymással, hol az egyik kerekedik felül, hol a másik. Farmer professzor a jelek szerint a beavatkozás híve: szerinte a tőzsdei válságok kibontakozásának megakadályozása érdekében a központi banknak (nyilván a megfelelő amerikai intézményre gondol, és nem az MNB-re) egy sajátos indexalapot kellene működtetnie, abból a célból, hogy az emberek ne veszítsék el a bizalmukat a tőzsdében, illetve úgy általában a beruházásokban és befektetésekben. Ahogy a népszerű színdarabban mondják dicséretes éleslátással: ahol nincs bizalom, ott felüti fejét a bizalmatlanság. Ha a bizalom elvész, nincsenek befektetések, ha nincsenek befektetések, nem lesznek munkahelyek, ha nincsenek munkahelyek… Nem folytatom tovább, teljesen oda lesz a jókedvem, annyira gyászos ez az egész, ez a mélybe húzó negatív spirál.

Ez biztos érdekes gondolat, nyilván vitatkoznak is róla közgazdász körökben, én azonban most másfelé szeretném terelni a szót. Érdemes felfigyelni arra, hogy történelmi távlatokban milyen sokat fejlődött a nagyvállalatok válságkezelési mechanizmusa. Olvasmányaim szerint az 1929-es nagy krízis túltermelési válság volt, a történelemkönyvekben képek mutatták a rengeteg eladatlan autót, a tengerbe lapátolt kávét. A rendszer csak lassan reagált a vészjelekre, a féktávolság hosszú volt, a csövekben hatalmas eladatlan készletek halmozódtak fel. Egy mai vállalat sokkal rugalmasabb és fürgébb, amit elsősorban modern kommunikációs és informatikai rendszereinek köszönhet. A vészjelek villámgyorsan végigfutnak a rendszeren, a sokszereplős ellátási láncokon, amelyekben, ha jól vannak megszervezve, nincs torlódás. A rugalmasságot más is segíti, például a kiszervezés, a hálózatosodás, a fix költségek változókkal való kiváltása és így tovább.

Bizonyos jelekből arra következtethetünk, hogy a nagy múltú cégek többet tanultak a válságokból az államoknál, és sokkal felkészültebbek azok kezelésére.

Mindazonáltal ne legyünk túlzottan optimisták. Lássunk egy elgondolkodtató példát! Tudjuk, hogy a mai világban sok milliárd banki tranzakció zajlik le egyetlen nap alatt. Azt is tudjuk, hogy ezek döntő többsége számítógépeken, elektronikus rendszereken fut. Azt is tudjuk, hogy a pénzintézetek mindezidáig élen jártak az informatikai fejlesztésekben. A pénzügyi szektor tehát minden más szektornál jobban, gazdagabban van ellátva elektronikusan tárolható és feldolgozható, nagyrészt valós idejű adatokkal. A mostani válság mégis a pénzügyi szektorból indult ki. A szektor rosszul mérte fel a jövőt, nem látta, mi történik a felszín alatt, merre húznak az áramlatok.

Úgy tűnik, a hatalmas tömegű adat önmagában kevés az üdvösséghez.

Bőgel György