…A hajónapló ma is megvan, az Admiralitás gondosan eltette, a lázadás történetéről pedig három nagy mozifilm is készült. A legutolsó valóságos sztárparádé: Olivier, Fox, Hopkins, az akkori Gibson… Van benne egy jelenet, amikor Blight kapitány a tisztjeivel üvöltözve próbálja visszaszerezni megrendült hatalmát. „Törvény szerint én vagyok itt a parancsnok!” – ordítja (angolul jobban hangzik), majd fenyítéseket osztogat. Későn teszi, a lázadást nem tudja megakadályozni.

Valaki feltette ezt a jelenetet a YouTube-ra, én pedig hozzácsatoltam az egyik diámhoz egy vezetési tárgyú sorozatban. Mikor a foglalkozáson a koordinációs mechanizmusok témájához érünk, le szoktam vetíteni. (Egy kattintás az egész, ha van internet.) Sir Anthony Hopkins angolul üvöltözik, de ez nem gond, a jelenet mindenki számára érthető. Utána jöhet egy kis vita: milyen szerepe lehet a személyes hatalomnak a koordinációban? Mikor kell és lehet a személyes hatalomra építeni a koordinációt? Mi történhet, ha a személyes hatalom meggyengül, és nincs helyette más koordinációs eszköz?

Vezetési témáknál szeretek filmekkel példálózni. Az említett sztárparádés Bounty remekül használható erre a célra. De akad más is. A piszkos tizenkettő például minden túlzása és gyermetegsége ellenére kiváló csapatépítési helyzeteket vonultat fel. Az Alul semmi című remek film tulajdonképpen változásmenedzsment-esettanulmány, különös tekintettel a nagy változásokat kísérő lélektani reakciókra: tagadás, düh, harc, depresszió, belenyugvás, elfogadás… Ha van idő, párba állítható a Billy Elliottal vagy a Mindhalálig zenével.. A Ryan közlegény megmentése az outputra épülő koordináció iskolapéldája: Ryant meg kell menteni… A Tizenkét dühös ember csoportdinamikáról, meggyőzésről, döntésről, felelősségről szól. Az Aplló 13 a centralizáció-decentralizáció kérdéskörénél használható. Ha projektszervezetekről, adhokráciákról, meritokráciákról, mátrixokról, szélsőséges kapacitáselosztási problémákról beszélünk, ott a Vészhelyzet-sorozat Carter dokival. A Micsoda nő! című pazar dajkamese egyik jelenetében Richard Gere nagyon világosan magyarázza el az éppen fürdő Julia Robertsnek, milyen gazdasági haszon származhat egy vállalat szétdarabolásából és miként lehet ebből megélni, a jelek szerint egészen jól. A Híd a Kwai folyón a titokzatos leadership színével és fonákjával ismertet meg bennünket. Szinetár Csárdáskirálynőjében van egy jelenet…

De ne folytassuk! A lényeg: ha vezetésről van szó, szeretek filmekkel példálózni. Kár, hogy egyre kevésbé lehet.

Miért nem lehet? Azért, mert egy három-négy perces jelenet általában kevés a helyzet teljes megértéséhez, a teljes filmet pedig alig látta valaki. Mondjuk, húsz ember ül előttem a teremben. Megkérdezem: ki látott már legalább egy epizódot a Vészhelyzetből? Két-három kéz emelkedik a magasba, egyikükről általában kiderül, hogy összekeveri valami mással vagy csak nyújtózkodott egyet, tehát marad kettő. Ki látta a harmadik Bounty-filmet? Két kéz. Maguk nem néznek tévét? Nem néznek filmeket? – kérdem én Dehogynem! – jön a válasz. És mit néznek? Kiderül: mindenki valami mást.

Mindenki valami mást néz, mert megteheti. Megvannak az eszközei hozzá: számtalan kábeltévés vagy műholdas csatorna, DVD-gyűjtemény, YouTube… Azt nézhet, amit nézni akar, amihez éppen kedve van, a választék pedig végtelen: a technológiai fejlődés sokcsatornássá tette a médiát. És ezzel a társadalmat is megváltoztatta. Azt, hogy hogyan és mennyire, még nem tudjuk pontosan. Azt sem, hogy mi a jó ebben és mi a rossz. A lényeg az, hogy megváltoztatta. A technológia hatást gyakorol a társadalomra, és ennek egyik közvetítő mechanizmusa a média.

Ezzel a megállapítással egy nagyon érdekes vita közepébe csöppentünk. Itt van előttünk egy három elemből álló hatásmechanizmus: kommunikációs technológia – a média (vagy a médiaipar) struktúrája – a társadalom állapota. Mi történik, ha az elsőben valamilyen lényegi változás történik? Hogyan hat ez a második és a harmadik elemre? Miként tükröződik a technológia a média struktúrájában és a társadalom állapotában? Egyirányú befolyásolásról van szó, vagy inkább kölcsönhatásról? És egy picit magasabbra emelkedve: hogyan tudjuk mindeme jelenségeket értékmentesen, politikai és egyéb elfogultságok nélkül szemlélni és elemezni?

Az elég jól látszik, hogy nagyjából a múlt század harmincas és nyolcvanas évei között volt egy olyan időszak, amikor a kommunikációs technológia a centralizált, hierarchikus, egy központból koordinált média-struktúrának kedvezett: a színteret világszerte állami vagy félállami médiavállalatok, valódi és kvázi monopóliumok (telefon, rádió, televízió, sajtó) uralták. Kevés csatorna volt, mindenki ugyanazokat a műsorokat nézte és hallgatta. Az adott, a technológia által behatárolt képességekkel és közgazdasági sajátosságokkal (finanszírozhatóság, versenyképesség) bíró médiaipar kiterjedtségét és monopolhelyzetét kihasználva képes volt a közgondolkodás és a közbeszéd tematizálására. Úgy is mondhatnánk, hogy bizonyos témák, gondolatok és értékek mentén, egységes közösségi élményeket adva (a családtól az országig) homogenizálta a társadalmat, vagy legalábbis ebbe az irányba hatott. (Erről is van egy kedvesen okos film: a Gyula vitéz télen-nyáron. Ki látta?)

Tudjuk, hogy ez a helyzet mit eredményezett Hitler Németországában vagy a hajdanvolt szocialista országokban. Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy a harmincas éveket követő időszakban az amerikai médiaipar sem volt éppenséggel liberálisnak mondható. Tessék megnézni a negyvenes-ötvenes-hatvanas évek amerikai filmjeit: jól érzékelhető, hogy valamiféle értékrendet, közös társadalmi víziót próbálnak közvetíteni (rendőr jó – tolvaj rossz; házasság jó – válás rossz, kiderül az igazság, a jó legyőzi a rosszat, a jó hazafi ilyen és ilyen, stb.). A piacot egyértelműen uraló nagy filmes és televíziós társaságok ritkán nyúltak ellentmondásos, kényes témákhoz. Miért volt ez így? Azért, mert Amerikában is működött egy sajátos „előszűrő” cenzúra, nem állami hanem inkább egyházi és vallási, de azért benne volt az állam is. Működhetett, mert a technológia által behatárolt médiaipari struktúra (óriáscégek, monopóliumok, „műsorszórás” stb.) ezt lehetővé tette.

A nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdődően a helyzet megváltozott. Elterjedt a kábeltévé, megjelent az internet és a világháló. A szelek más irányból kezdtek fújni. A technológia fejlődése a decentralizált rendszereknek, a monopóliumok megszűnésének, a választási lehetőségek szinte korlátlan kibővülésének, a hálózati struktúráknak, a többirányú kommunikációnak kedvezett.

A hatásmechanizmus lendületbe jött: a technológia és a médiaipari struktúra átalakulása minden jel szerint társadalmi változásokat is eredményezett: a decentralizált, hálózatos, sokcsatornás rendszerhez a korábbinál fragmentáltabb, polarizáltabb, megosztottabb társadalom illik, pontosabban a technológia és a médiaipar ezeket a jelenségeket (fragmentálódás, polarizálódás, individualizálódás, korábbi közösségek, családok széthullása, homogén értékrendek szétesése stb.) erősíti. Gondoljunk csak bele: teljesen normális jelenséggé vált, hogy ugyanazon család, ugyanazon iskolai osztály, lakóközösség, intézmény stb. különböző tagjai a legkülönbözőbb műsorokat hallgatják és nézik, közös médiaélményeik egyáltalán nincsenek. Bizonyos értelemben visszatértünk a harmincas évek előtti világba, csak akkor a fragmentálódás elsősorban földrajzi volt, most pedig inkább szociológiai, lélektani, politikai.

Kényes kérdés ez, homályos és ellentmondásos, átitatva érzelmekkel és (természetesen) politikával. A feszültségek, a törésvonalak itt vannak körülöttünk, itt úszkálnak a levegőben, mint ősszel az ökörnyál. Biztosra vehetjük, hogy mindenkinek, minden csoportnak van erről véleménye.

Csak éppen mindenkinek más.

Bőgel György
CEU Business School