Növekedésben szocializált korosztályunk számára valóban nehezen befogadható és megszokható ez a jelenség. Pedig ha jól belegondolunk, valóban erről van szó. Multinál eltöltött utolsó éveim tényleg arról szóltak, hogy negyedévről negyedévre kurtítgatták amúgy is ingerküszöb alatti kommunikációs büdzséinket, miközben sem az elvárások, sem az üzleti célok nem kerültek lejjebb.

Jó ideje egyre kevesebb beruházási forrásból gazdálkodhatnak a beszerzők, egyre kevesebb pénzből kell csodát művelniük a szállítóknak. Szűkülnek a tréning költségek, csökkennek az irodaterületek, fogynak körülöttünk a munkatársak. Kevesebb a juttatás, a szabadon választható cafeteria kínálat, a magáncélú autóhasználat. Nem csoda hát, hogy mindezzel szoros összefüggésben egyre kevesebb az üzlet, a megrendelés, a vevő. Fogy a levegő, fogy az örömérzet, a sikerélmény, fogynak a tartalékok, vagy tán el is fogytak mára. Szenvedünk a helyzettől, és egyre zavartabban próbálunk azonosulni a piacgazdaságot, a fogyasztói társadalmat, a növekedésorientált világgazdaságot szapuló (ál)elméletekkel.

 Értjük, hogy azok a huncut kapitalisták csak a növekedést hajszolják, az ártatlan fogyasztót értelmetlen fogyasztásba kergetve. Sőt, még a profitot sem átallnak realizálni, már amikor erre módjuk nyílik. Tényleg, szégyellhetnék magukat. Viszont nem igazán világos, hogy ha ők, a kapitalisták mélyen magukba szállnak, befejezik sanyargatásunkat és vissza-, vagy még inkább kivonulnak innen, akkor mi is lesz másnaptól. Mert munka, munkahely azért kéne, mert beruházásokra, fogyasztásra szükség lenne, mert csökkenést menedzselni már nagyon uncsi. Szóval akkor tényleg, hogyan is legyen ezzel a fogyasztói társadalommal, emberek?