A szakmában két évtizede mozogva ezen jómagam nem is nagyon lepődtem meg, régóta probléma a kommunikációs szakértés presztízsének elismertetése, de gondolom, ezzel nem csak mi vagyunk így, a szolgáltatási szektorban általában is nehéz értékén eladni a szaktudást. Az aktuális hír azért elgondolkodtatott.

Én úgy tanultam, és aktív életem során mindig is igyekeztem  e szerint járni-kelni, hogy az üzlet akkor jó, ha kölcsönösen elfogadható feltételeket biztosít. Lehet persze alkudni, de a fenntartható minőség, az innováció, a fejlesztés biztosítása forrásokat igényel, melyek az árrésből kanyaríthatók ki. Nem túl bölcs gondolkodásra vall, ha úgy véli egy megbízó, hogy minél lejjebb szorítja az árat, annál jobban jár majd ő maga. Sőt, ellenkezőleg!

Lássuk csak a hatásokat! Először is a komolyabb pályázókat eleve kizárja a versenyből, akik megtehetik, hogy méltatlan árszinten nem indulnak el az üzletért. Maradnak tehát azok, akiknek minden fillérért le kell hajolniuk.
Közülük valaki elnyeri az üzletet, ám az igazság pillanat csak ez után következik el. Az alacsony vállalási ár minimális mozgásteret biztosít, vagyis a szolgáltató nyilván nem a legértékesebb erőforrását irányítja majd az adott üzletre. Ráadásul az alacsony ár alacsony tétet, ennek megfelelő motivációs szintet jelent a vállalkozónak, vagyis nem biztos, hogy ugyanúgy kezét-lábát töri majd mondjuk egy hétvégi havaria helyzet megoldásáért, mint egy normális feltételekkel megkötött üzletben.

Az alacsony büdzsét rendelkezésre bocsátó megbízó mindezek mellett azt is üzeni, nem tartja sokra munkánkat, ami szakmai, üzleti megközelítését minősítheti. Ezek után nem csoda, ha az együttműködés már az indulás előtt halálra van ítélve, a kudarc lényegében borítékolható. Viszonyaink rendberakásához tehát sokszor ilyen bagatellnek tűnő dolgokat is újra kellene gondolni, hogy a munka egyre több örömöt szerezhessen – mindkét félnek.