Mit gyűjthet az ember? Bármit. Hogy? Lényegében bárhogy. Illetve: csak úgy van értelme, ha szívvel-lélekkel. Gyűjteni lehet utazást vagy légi kilométereket - valójában: mérföldeket -, mint az George Clooney alakításában látható, akit már a munkájától is jobban érdekel a szenvedélye; de gyűjteni lehet szalvétát, netán karórát, autógrammot, hangmintát, a lehetőségek tárháza végtelen. Én persze még tovább is mondhatnám, de minek. Aki érti, annak minek beszéljem túl.

Mindez azért jár az eszemben, mert miközben világéletemben rajongtam az elektronikai (később mikroelekrtonikai) kütyükért, s szenvedélyesen halmozom fel most is a legkülönfélébb könyveket, pár hónapja rákaptam egy látszólag ósdi dolgora, a bakelitre.

Persze, tudom, hogy nem "bakelit", hanem vinyl, de akkor is.

Jó 20 éve egyszer már választhattam a cd és az lp között, és előbbire szavaztam. Azóta összegyűlt pár száz tenyérbe mászó, alumínium szímű korong, néhány száz gigányi mp3, flac, wav és más fájlkiterjesztés, zabálom a zenét, hetente 4-5 új album "simán lecsúszik", ennyi a normál fogyasztásom. Na és erre most meg itt van ez.

Ez a paramétereit tekintve minden szempontból korlátolt tárgyi eszköz (nem lehet cipelni, nem lehet pucolni, sérülékeny, és  egészen jól csak akkor szól, ha több mint "egészen jó" hangrendszer játsza), ami első blikkre, a korábbiakhoz képest nem csupán hátra arc, hanem egyenesen: hátra bukfenc!

És akkor is: csak gyűlnek, sokasodnak a fekete (néha szürke, fehér vagy piros) lemezek, és már nem csupán egy külön polcokat követelnek maguknak.

De megvan minderre az ésszerű magyarázatom is (és mivel ezt el is fogadom magamtól, eszemben sincs mindezeken egyelőre változtatni)! Ez a következő: a zenehallgatás jó ideje (nálam legalább is) inkább háttértevékenység, amolyan finom (vagy pikáns - helyzete válogatja) fűszere az egyéb tevékenységeknek. Úgy mint könyvolvasás, mosogatás, utazás, írás, miegymás. Ennek megfeleően is kezelődtek: szóródtak ide-oda, letörlés, letöltés, feltöltés, felejtés - tetszőleges sorrendben. A lényeg, hogy maga a zenehallgatás minduntalan összenőtt valamilyen egyéb tevékenységgel, annak ízvilágát tette élvezetesebbé és intenzívebbé. Ráadásul olyannyira, hogy zene nélkül lényegében már alig valamit teszek a mindennapokban.

De mi van, ha maga a zenehallgatás lesz / lehet a fő (és egyetlen) tevékenység? Egyből jön a kérdés, hogy oké, de mit hallgatnék most éppen szívesen? És már ott is vagyunk, hogy kezdődik a válogatás. Winchester-alkönyvtár, bőséges kínálat, mi legyen, totjászás. Cd-állvány, bőséges kínálat, totojászás, repül az idő. Rendben, akkor tisztázzuk: mennyi időm van most arra, hogy csak erre hangolódjak, hogy ne rohanjak, hogy ne az ajtóban érjenek az utolsó számok? Olyan ritkán adódik, hogy egy egész cd-nyi idő (50-80 perc) a rendelkezésre álljon egy magamba szállós relaxhoz! ------ És akkor ide utalhatjuk azt az információt, hogy egy bakelit lemez 17-22 perc. Annyi viszont bármikor akad!

Gyorsan ráéreztem: ha megvan a hangulathoz illő lemez, szinte azonnal kezdődhet a rituálé!

Csak le kell ülni, figyelni a zenére, és lehet relaxálni. Hofi Gézát idézve: Kell egy kis áramszünet (időnként mindenkinek). Itt tartok most - és jobbnak érzem magam.