Van egy ismerősöm, okos ember, de év közben nincs túl sok ideje és energiája szépirodalat (vagy krimit, ponyvát, művészettörténetet stb.) olvasni. Nem is ezen a területen dolgozik, és energiafaló elfoglaltsága is akad munkán kívül elég - elvégre két lánya is van. Ő az az értelmiségi, akit azért (is) becsülök, mert miközben naphosszat tanulmányokkal és mások írásainak szerkesztésével tölt el, fontosnak tartja (mégis), hogy sokat olvasson. Mivel másképp nem megy, a nyaralásokat és a téli szüneteket fűszerezi ezzel - a könyveket ilyenkor a rosszullét határáig habzsolva. Karácsonyra rendre 25 könyvet kap - azokat, amiről az év folyamán lemaradt.

Én másképp olvasok (könyvet). Szinte minden egyes nap, főleg a bkv-n de sokszor otthon, jó zenével és inkább magányban. Mindent olvasok, mert a történeten túl hosszú ideje az is érdekel, hogy a kaland vagy pusztán a felépítmény milyen módszerrel, milyen struktúrában jött létre. Biztosan a sok fikciós regény teszi, de az utóbbi időben azt vettem észre magamon: úgy élvezem a könyveket, hogy valájában mindenféle hétköznapi kapcsolódási pontot elveszítek az olvasási témával.  (Ezt annyira azért ne misztifikáljuk, mert ha Jeschke, Asimov vagy PKD kerül az ember kezébe, ez nem is oylan nagy csoda.)

Ezért is ért váratlanul, hogy a hónapok óta plakátokon, metró aluljárókban látott - és első nekifutásra a giccses semmitmondósága miatt kapásból elutasított - könyvvel  teljes erőből gyomorszájon vágtak. A szerző és a kiadó együtt, mert hisz A tetovált lányt olyannyira középszerűen semmitmondó és elcsépelt vizuális sablonborítóval adták ki, amin naponta nyom nélkül átnéznek az emberek.
De egyrészt egy alkalommal belebotlottam egy erről szóló tévériportba, másrészt, mert a Facebookon többen is lájkolták az imerőseim közül (hozzátéve: Ne ítéljek a borító alaján!), rávettem magam. Mivel a skandináv krimikkel - főként Indridasonnal, de Sigurdardóttirral és Nesboval is -  tisztes viszonyba keveredtem pár éve, gondoltam, Larsson se okozhat olyan nagy csalódást.

És akkor a vaskos kötetben, ami tényleg jól indult, és belemerített a skandináv néplélek bugyraiba, miközben egy baljós bűncselekmény körvonalazódott, a 100. oldal környékén (egy gyanútlan lapozást követően) ezzel találtam magam szemben:

„[…] nem sokat hímezett-hámozott. Szerinte a […] gazdasági újságírók az addig eltelt húsz év alatt hozzá nem értő, önelégült kifutófiúkká fejlődtek vissza, akikből teljesen kiveszett a kritikai szemlélet. Az utóbbi következtetés alapjául szolgált az a tapasztalat, hogy az említett területen dolgozó zsurnaliszták jelentős része újra és újra, minden további nélkül kész tényként közölte a cégvezetők és brókerek megnyilatkozásait – még akkor is, ha azok egyértelműen téves és félrevezető információkat tartalmaztak. Az ilyen riporterek tehát vagy annyira naivak és könnyen becsaphatóak voltak, hogy már önmagában ezért el kellett volna őket bocsátani, vagy – ami sokkal rosszabb – tudatosan gázoltak a szakma becsületébe, meghazudtolva hivatásuk lényegét, a kritikus szemléletű oknyomozó riporteri munka alapvetéseit, és a közvélemény helytálló tájékoztatását.”

Olyannyira nem hittem a szememnek, hogy percekig olvastam újra meg újra ezt a manifesztumnak is beillő pici kis bekezdést. Mert ha ezek a megállapítások nyilván egy svéd fikciós történetben elgondolt mondatok is, azért sok-sok szálnyi kapcsolódás a mai magyar médiavalósággal is gyorsan megtalálható. Mégsem mondta ki így még senki.

Nem kertelek: ezt követően olyannyira Stieg Larsson Millenium trilógiájának hatása alá kerültem, hogy A tetovált lány után menetből ellvastam a másik két, ugyancsak 600 oldalas kötetet is. Az izgalmassá tett történet mellett egy sor választ is találtam benne a magam életéhez - és ilyet nagyon régen éreztem már, ha valaha is egyáltalán.

Nem fetisizálnám, de a Facebookon is, személyesen is több tucatnyi ismerősömnek ajánlottam már, és többségük azóta Larsson-függő lett. Az e bejegyzés elején említett ismerősöm még nem tudja, hogy az idén karácsonykor ezzel kezdi a hiánypótló olvasást.