Éles törésre leltem mostanra a cégek közt a tekintetben, hogy milyen módon képesek a spontán kommunikációs interaktivitásra. Vannak akik képesek rá így-úgy, néhány igyekvő is akad, de a zöm inkább képtelennek bizonyul a feladatra.

Az a munkám, hogy cégekkel (annál emberekkel) kapcsolatot tartok fenn, és tőlük időnként és alkalmanként a köz (értsd: olvasó) számára megszerzek tőlük, róluk a számomra (és az e viszonyba engem delegáló számára) fontos és/vagy releváns információkat ahhoz, hogy cikkeket publikáljak.

Az jó érzés, amikor a telefonba mondott név vagy cégnév addig zárt (vagy zártnak mondott) ajtókat képes megnyitni, de ez még csak nem is az egó vagy a hiúság miatt van így. Inkább, mert az egyenes, gyors (esetleg nyomdakész) válaszokra éhező újságíróként akkor érzem magam komfortosan munka közben, ha az energiák nagy részét nem a kilincselésekre, n+1 alkalommal is számomra ismeretlen embereknek elismételt mondókára és tétlen várakozásra kell elkölteni, hanem szervezésre, a részek összeillesztésére és a feltett kérdésekre adható legjobb válaszok elérésére, majd az egész addigi részeredménycsomag szerkesztésére fordíthatom.

Ha a napi standard szerint, átlagos ügyben elvileg átlagos módon, munkaidőben el tudok jutni ahhoz, aki az adott kérdésben érdemben nyilatkozhat, választ adhat vagy releváns tanácsokkal láthat el. Erre sajnos vagy sem, de csak abban a(z egyre ideálisabbnak bizonyuló) helyzetben van mód, ha a kérdés és a kérdést feltevő eljut annak valódi címzettjéhez. De ez az út viszont egyre rögösebb.

Félreértés ne essék: van, vannak pozitív esetek; multinacionális cégeknél is, nagy magyar vállalatoknál is, és persze kicsiknél is. És ehhez még csak nem is mindig szükséges az évek alatt kialakított és gondozott kapcsolati tőke vagy a privát mobiltelefonszám.

Csakhogy az utóbbi időben többször is azt tapasztaltam, hogy a céges kommunikációban erős lett ugyanaz a terpeszkedő (és számomra érthetetlen és lényegtelen) passzív bürokrácia, mint ami az államigazgatást, a fontosabb hivatalokat és a minisztériumokat sajnos már évekkel ezelőtt felzabálta. Hogy a szervezeti egység, melynek a gyors oda-vissza információforgalom biztosítása és gördülékennyé tétele a legfőbb feladata, inkább önmaga létét féltő és bizonygató daganatként funkcionál.

Arra gondolok például, amikor egy komoly (méretű és tekintélyű) cégnél, illetve az által fizetett ügynökségnél (melyet a cég nyilvánvalóan a jó  sajtókapcsolatokért és a kommunikációs csatornák zajtalanná tételéért fizet) négy napig hiába küzdtem azért, hogy egy semleges, tájékoztató jellegű információra rákérdező mondatot valakinek feltehessek. Az ügynökségnél ugyan mindenkivel beszéltem már, csak a választ (esetleg azt is, hogy: "nem tudunk segíteni"), vagy a válaszhoz vezető utat sem volt, aki megmutassa, megmondja.

Arra gondolok, hogy abban az esetben is, ha konkrét személyt, konkrét kérdéssel szeretnék megkeresni a cégek egyre nagyobb részénél akkor is visszautalnak a titkárnők és asszisztensek a sajtóosztályra (a kommunikációs menedzserhez vagy a marketinges (!?) kollégához,  "aki az ilyen ügyeket kezeli"), ha azt ő is, én is pontosan tudjuk, hogy - és itt tisztelet a néhányaknak, a valóban kivételeseknek - a sajtós hölgynek, fiúnak sokszor fogalmuk nincs az adott feladat megoldhatóságáról, és végül ismét a titkárnőnél, asszisztensnél stb. fogok kikötni- persze órákkal, napokkal később. Ahol viszont ennek ellenére, rendre e-mailben kérik a megkeresés tárgyát, a keresett személyt és az én elérhetőségemet, cserébe viszont nem ígérnek semmit. (Vagy ha mégis, akkor azt jó eséllyel nem, vagy csak jóval később teljesítik azt).

Az persze nem az ő hibájuk, hogy még az ígéretre is alig van jogosítványuk. De az már igen, hogy az azonnali válaszok és döntések hétköznapi mindenhatóságának rendszerében kicsodák ők és mit keresnek ott valójában.