Gyakori kérdés egy állásinterjún, mettől meddig tart a munkaidő. Na, amikor ezt meghallom, abban a percben elbizonytalanodom: biztos kell nekem ez az ember? Nem azért, mert ki akarom zsákmányolni az idejét, hanem mert manapság értelmezhetetlen dolog számomra a munkaidő fogalma. Én biztos nem tennék fel egy ilyen kérdést ebben a gazdaságilag vérzivataros időszakban, meg amikor annyi, de annyi embert bocsátanak el.

Szerintem nem vagyok a munka hőse, pedig sokak szerint a „workaholic” plecsnit azért nyugodtan kiakaszthatnám a szobám falára… Tény, hogy -szeretem a munkám, az átlagnál talán jobban, de azért törekszem arra, hogy megteremtsek valamiféle egyensúlyt a munkám és a magánéletem között. Igaz, nemegyszer erre a balanszírozásra csak elméletben vagyok képes.

Más cégvezetőkkel beszélgetve látom azt, hogy többnyire a munka és a magánélet egyensúlya a fontos. Ugyanakkor ennek megteremtését sokszor a hr-esekre bízzák, pontosabba rájuk tolják át. Ahelyett, hogy ők maguk is részt vennének benne! Egy jól képzett hr-es tudja, hogy önmagában kevés mindehhez, de mit tehet mást, megoldja házi feladatát, és ilyenkor küldi a kedves kollégát stresszoldó meg konfliktuskezelő tréningekre, vagy nyom egy uszodabérletet a kezébe.

Vezetőként pedig kristálytisztán láttam, hogy hosszú távon csak azokra a kollégákra számíthatok istenigazából, akiknél a „work-life balance” jó. Ők lényegesen jobban oda tudják magukat tenni, mint azok, akik éjt nappallá téve csak dolgoznak és dolgoznak, és elhanyagolják a magánéletüket. Nekem eddig ez a recept jött be a legjobban, meg az, hogy engedjem: az embereim saját maguk osszák be munkaidejüket. Ez szerintem többet ér bármilyen jutalomnál vagy fitnessbérletnél.

Az igazat megvallva, mostanság már nem is annyira foglalkozom ezzel az egyensúlyi kérdéssel. Ha tetszik, ha nem, egyszerűen egybeolvadt a -magán- meg a munkahelyi élet. Mert ezt hozta a modern üzleti élet! És én azt tapasztalom, hogy ettől az integrálódástól már egyáltalán nem rettegnek az emberek. Aki ezt a két szférát még mindig hermetikusan el akarja választani egymástól, az bukott ember!

Én sikeres embernek tartom magam, mert a munkám élvezem, és nem azon vívódom, hogy most hány százalék a magánéletem, meg a munkahelyi dolgaim milyen mélységben folynak bele a magánéletembe. Vagy fordítva.

Ha most lennék kezdő munkavállaló, biztos csak olyan helyre mennék dolgozni, ahol nincs fix 8 órás munkaidő, hanem feladat van, amit rugalmas időbeosztásban lehetne ellátnom részben otthonról, vagy külföldről, netán egy kávéházból. Mert manapság szerintem már az az elvárás, hogy olyan munkát válasszon magának az ember, amit nem munkának tekint, hanem élvezettel végzi, hivatásszerűen. A magánéletnél pedig nem a „balance” a fontos már, hanem a háttér. Tehát nem azok a sikeresek, akik jól tudnak egyensúlyozni, hanem akiknek olyan társuk van, aki megérti, elfogadja, és támogatja ezt a hivatástudatot. Ebben rejlik az új generáció elsöpörhetetlen ereje. És ezért hal ki a businessből relatív gyorsan az, aki nem ilyen elven működik.

Nálunk több korosztály dolgozik együtt. A szenior kollégákkal tíz-tizenöt éve dolgozunk együtt, a derékhaddal is már jó öt éve, az Y-generációval pedig pár éve. S tesszük ezt rugalmas időbeosztásban, szinte a teljes online eszköztárat felvonultatva. Nem egyszerű, és némi toleranciát igényel mindenki részéről. De működik! Méghozzá eredményesen.