Valami hasonló dolog történik az erasmusos, ipszilon generációs egyetemistákkal. Ők is nekiindulnak a nagyvilágnak, mert az internet csak nem tudja elhozni nekik a nagyvilágot, hiába mondogatják ennek ellenkezőjét a szakértők. Így aztán ki kell mozdulniuk az egyetem falai közül, ha a nagyvilágba vágynak. És erre jó lehetőség valamilyen ösztöndíj megcsípése…

Aztán ott látnak ezt-azt. Olyat, ami taszítja őket, meg olyat, ami vonzza őket. Itthon meg leginkább azt látják, hogy ha akarnak, akkor sem tudnak idehaza karriert építeni! És eszükbe jut, hogy amikor kinn voltak ösztöndíjasként, akkor az ottani egyetemisták nem ezt gondolták saját jövőképükről. Ezért bár maguktól a legtöbbjüknek esze ágában sem lenne kimozdulni itthonról, mégis meglépik.

Mert kialakul(t) az a közhangulat, hogy Magyarországon aztán semmit nem lehet elérni, így hát elhúznak itthonról. Pedig alapban nem világpolgárok ők, csak nem akarnak itthon kudarcot vallani. Inkább megpróbálnak külföldön elhelyezkedni. Első körben saját tanult szakmájukban, de ha ott nem jön össze, akkor elmennek mosogatni, bébiszittelni is…

Miért futamodnak meg? Hát, vannak ötleteim. Például azért, mert sokukba egy szemernyi vállalkozó kedv sem szorult. Aztán meg azért, mert felettébb türelmetlenek: azonnal nagy fizetést akarnak, egy éven belül pedig csodás karriert. Itt meg azt látják, hogy most a 30-35 éveseké a világ, ők vannak pozícióban, ők irányítják a cégeket, ők hozzák tető alá a nagy businesseket. Emiatt azt gondolják: úgysem tudok odakerülni!

Így aztán időhúzásból, a problémájukkal való szembenézés helyett elvégeznek még vagy két egyetemet. Csak tudnám, minek? Vagy még csak el sem helyezkednek, és munkanélküliként szorgosan keresgélik a „nekik járó” 500 ezres bruttó kezdőfizetést… A másik elkerülési stratégia, hogy elszaladnak külföldre dolgozni. Ahol aztán lehúznak 5-10 évet, s nemegyszer csalódottan, egy nagy semmivel térnek haza.

Ennek a fajta menekülésnek nincs sok értelme. Aki nem tud megküzdeni a sikerért itthon, máshol sem fog nyerni!