Korábban kellett volna ezt megtennem, már a januári népszavazás hivatalos eredményeinek közzétételekor, de valahogy akkor elmaradt, így most pótoltam. Az ilyen típusú átsorolás mindig jó alkalom az adott térséggel kapcsolatos számvetésre – mint történt ez például Koszovóval 2008 februárjában –, vagyis annak számbavételére milyen elemzések, anyagok, saját feljegyzéseim vannak az új országról. Ez utóbbiakban főként azt szoktam összefoglalni, milyen problémákkal és kihívásokkal kell szembenéznie az új államnak, s milyen erősségei, illetve gyengeségei vannak.

Mivel a Szudán közel egynegyedét (640 ezer km²) kitevő, s mintegy Magyarországnyi lakosú Dzsuba központú Dél-Szudán adta a szudáni olajtermelés csaknem 80 százalékát, s jelentős mennyiségű megművelhető földterülete van, többen viszonylag gyors fejlődést várnak az új államalakulattól. Magam ugyanakkor erősen kétlem, hogy a jelenleg Afrika egyik legszegényebb és legelmaradottabb térségének számító Dél-Szudán – amely az olajexport szempontjából még hosszú ideig a Kartúm által felügyelt északra szorul –, valóban gyors és látványos fejlődést tud majd produkálni.

Az itteni, etnikailag rendkívül erősen megosztott társadalom ugyanis több generáción keresztül polgárháborúban szocializálódott (1955-72, 1983-2005), a térség civil lakossága a 2005 óta folyó demilitarizálás ellenére is erősen felfegyverzett, s mivel az ország függetlenné válásával formálisan megszűntek az északiak közös ellenségnek lenni, jó alkalom nem nyílik az ideiglenesen félre tett belső törzsi viták és ellenségeskedések rendezésére (dinkák vs. nuerek, murlék vs. nuerek). Emellett komoly konfliktusforrást jelentenek a nagyobb fegyveres szervezetek vezetőinek politikai-hatalmi ambíciói is, amit jól jelez, hogy Salva Kiir elnök által meghirdetett múlt évi amnesztiát több tábornok is elutasította.

Ezeket a lázadókat az új dzsubai vezetés – a dél-szudáni rendőrség hiányában – saját hadseregével igyekszik „leszerelni”, de a kormányerőknek az új állam egységének jelszavával kísért, számos civil áldozatot követelő fellépése inkább új törésvonalakat idéz elő (pontosabban a régieket erősíti fel). Ez pedig általában a legjobb gyúanyag a polgárháborúhoz egy olyan társadalmi közegben, ahol a függetlenséggel szembeni elvárások amúgy is irreálisan nagyok.

Mindez azt jelenti, hogy az új dél-szudáni állam létrejötte – bármennyire is örülnek neki Kairóban és Washingtonban – egyelőre csupán a válságban lévő ál­lamok számát növeli. Illetve azokat a térségeknek a számát, amelyekre a nemzetközi közösségnek az eddigieknél fokozottabban kell figyelnie és forrásokat szánnia. Figyelembe véve az észak-afrikai események dinamikáját és a világgazdaság kondícióját, Dél-Szudánnal összefüggésben egyik kapcsán sem lehetünk túl bizakodóak.