A bónuszkultúra rózsáival szegélyezett útról van szó, milliós jutalmakról, drága autókról, kivételes klubokról, villákról, de főként olyan emberekről, akik a közelgő veszélyből alig láttak valamit. Állami emberek szólalnak meg, központi bankárok és nemzetközi pénzügyi szervezetek, a pénzügyi – és tőzsdefelügyeletek vezetői.

A fő kérdés: volt-e bármi a kezükben, amivel meggátolhatták volna a drámát? És ha nem, s ha jogosítványuk csak szélcsendben jogosítja őket a hajózásra, akkor minek a rengeteg pénzügyi jelentés és felügyeleti szabály? Melyik adat nem figyelmeztetett, és főként melyiknek kellett volna figyelmeztetni? Minek kell történni ahhoz, hogy a felügyeletek agyában vészfény villanjon fel? A jogosítványok voltak korlátozottak, vagy éppen nem volt mód a jogszerű fellépésre?

Ez biztos nem lehet akadály például Amerikában, ahol a gyanútlan televíziónéző összekeverheti a tőzsdefelügyeleti akciókat a Delta kommandó támadásaival. És mégsem, most fegyver nem dördült el, a folyamatokat nem állítottak le, kijárási, bocsánat, kibocsátási tilalmat nem vezettek be (mint ahogy sokáig itthon sem tiltottak be piramisjátékokat, abszurdan magas hozammal kecsegtető kötvénykibocsátásokat, a felügyelet bénaságára építő, de végül bedőlt biztosítót nem is említem). Sokan talán arra gondoltak, hogy a gazdasági növekedésben a pénzügyi piacok maguktól és mindig összerendeződnek. Aztán nem így lett. És azt is látni kellett volna, hogy többen a piac láthatatlan kezét a maguk látható kezére cserélték, mi egyébről tanúskodna a bónuszfeltételek félig kamu teljesítése, a mérleghamísítás, a fedezetlen hitel- és biztosítási termékek értékesítése s emiatt cégek végveszélybe döntése, ahogy arról legutóbb a Newsweek cikke alapján beszámoltam.

Érdemes komolyan venni az ügyet, biztos vagyok benne, hogy e sorok olvasói közül sokan már akkor befizettek az érdemi válaszra, amikor az elmúlt években befektetéseik jelentős részét elvesztették a szakemberek talányos hallgatása mellett. Talán nem nagyon kreatívak, talán nem közösségi típusú emberek, de sem a bankárok, sem pedig a felügyelő hivatalnokok nem vakok. Ám nekünk, a tápláléklánc közepe táján élőknek (szoktak bennünket középosztálynak is nevezni) tudnunk kell, hogy mit várhatunk csőd-előrejelzés gyanánt az államtól, a központi bankoktól, a pénzügyi és tőzsdefelügyeletektől, a pénzügyi szakújságíró társadalomtól, és a nemzetközi szervezetektől. A filmben az egyik riportalany arról lamentál, hogy a felügyeletektől a kereskedelmi bankokba távozók korábbi fizetésük többszörösét kapják, lehet-e tőlük várni, hogy beleharapjanak a majdan derűs öregkorukat szponzoráló intézmények vezetőségének kezébe. Szerintem lehet és kell.

A film bevezető példája a minden elképzelhető mértéket meghaladó mértékben csődbe futott Izland, amely pedig korábban a megbízhatóság, a szikrázó északi tisztaság és átláthatóság jelképe volt. Rendes állami bankokkal, amelyeket ez a nagyon gazdag ország, talán a korszellemnek behódolva, eladott. Aztán a magánbankok, Izland hírnevét, és az elbambuló állami felügyeletet kihasználva, olyan mértékű hitelezésbe kezdtek, amilyent a sok –dottir és –son névvégződésű izlandi nő és férfi még az életben nem látott. A bankvilágban szokásos nyolcszoros áttétel helyett, az izlandi bankok betétállományuk 20-30-szorosát nyomták ki hitelként- és persze belebuktak. És utánuk a sorban következett a többi ország is.

Igaz, a folyamatban vannak véletlenszerű elemek, olyasfélék, mint Ferenc Ferdinánd megölése Szarajevóban, de azt azért nehéz lenne elhinni, hogy ha Gavrilo Princip mellé lő, akkor nagyapám nem tölt négy évet az olasz fronton. Vagy, ha az amerikai bankok pénzhez jutnak az összeomlás drámai éjszakáján, és a pénz áramlása nem szűnik meg, akkor a válság magától elmúlik.

Végezetül megemlítem: ha a sarki bútorboltnak rosszul megy, akkor egy idő után (gyakran még az előtt) a bank felmondja a szerződést, és a bolt csődbe megy. Egy bankcsőd egészen más tészta. A pénzügyi közvetítő szerep okán a bankok bizalmi helyzetben vannak. Én mégis azt hiszem, hogy elsősorban a hatalmi elitben betöltött kivételes helyzetükről van szó. Érinthetetlennek tűnő intézmények buktak ugyan meg, az amerikai (és más) kormány azonban a nagyobb bajt elkerülendő megasegélyeket folyósított a megroggyant szektornak. (És külön vicc, hogy ettől aztán rendeződtek a bónusz kifizetését lehetővé tevő sorok a mérlegben, a támogatás részben tehát jutalmakra folyt el.) Több olyan ország is volt, ahol hosszú évekig támogatták a bankokat, nehogy bajba kerüljenek. A támogatás pénz, a fedezeti szabályok lazítása, a másodlagos piacok indokolatlan felfuttatása formájában jelent meg. Ezeken a helyeket egyes bankok alig buktak meg, cserében megrendült az egész szektor.

Sok pénzt kereshetne bárki, ha tudná, hol az arany középút.