A listában a legutóbbi összeomlás néhány szereplőjét sorolják fel, és így értelemszerűen a legtöbb pénzügyi szektorbeli bűn kimarad a listából. Nem szerepelnek a mesterségesen felgyorsított csődök, amelyből banki alkalmazottak és barátaik profitálnak, nem szerepel az ingatlanok tudatos túlbecsléséből adódó drámák.
Nem szerepel a félretekintő állami felügyelet, a drámai beavatkozást a végleteken túl is halasztó politikai osztály, és nem szerepel a párját ritkító ír példa sem, amelynek során két kormánytag vagy két éve aláírt egy biankó garanciát a költségvetés nevében a várható banki veszteségekre. A zöld szigeten az összeomlás végül bekövetkezett, és az addig kitöltetlen csekken egy 400 milliárd euro körüli összeg kezdett kirajzolódni. Ehhez képest a három részletben felvett 70 milliárd csak egyszerűen rossz hír.

De azért az sem tanulság nélkül való, ami ebben az amerikai listában szerepel. Az újság fokozatokat fogalmaz meg, ezek a bátor, a túl bátor, a pimasz, a pofátlan és a szemérmetlen csoportokat jelölik. Bátornak, de inkább túl kockázatosnak minősült Stan O’Neal, aki előbb bevezette a Merill Lynch-et a profitábilis, de gyenge alapzatú jelzálogok osztályába, majd egy 8 milliárd dolláros csődbe. Rajat Gupta a Goldman Sachtól és Fred Joseph az eredeti bóvli kötvényekről is neves Drexel Burnham Lambert bankára a klasszikus belső információs cserekereskedelem révén rövidítette meg a részvényeseket.

Egy fokozattal feljebb, vagyis a pimasz kategóriába kerül a Bear Stearns embere James Cayne, aki szórta a pénzt, ahelyett, hogy a vállalatát mentette volna. Egy fokkal szimpatikusabb Jack Grubman a Smith Barney-től, aki mindenféle szívességeket kért és nyújtott, rossz portfóliót cserélt jóra, vagyis csupaszív ember volt.

Kevésbé minősíthető jó embernek Frank Quattrone a Credit Suisse-től, aki bankfelügyelőket és könyvvizsgálókat vert át gyakorta és szívesen. A nagyon pimasz kategóriában is több példát találhatunk, például olyan bankért, aki belső információt cserélt pénzre, vagyis az általuk megvásárlandó vállalati részvényeket előre maga is vette, majd később eladta. Vannak virtigli okirathamisítók és csalók, bár a helyi BTK nyilván finomabban szól rólunk: olyanok, akik a könyvelést másolják feketéről rózsaszínre, és olyan –pl az AIG-tól Joseph Cassano-, aki eladott biztosítást, de fizetni nem tudott (MÁV-biztosító társa a bajban, bár az ő ügyfeleit az amerikai kormány kihúzta a csávából).

Az átverő show felső kategóriáiban vannak a látszólag bávatag bankárok, akik alighanem tudták, de nem merték és nem is tették, így aztán a részvényesek fizettek, mint a Lehman Brothers esetében. Másutt nem létező bevételeket könyveltek, hogy újabb bevételi csúcsokat érjenek el, és nyilván ettől függött Al Dunlop bónusza is a csődbe rántott Sunbeam-nál. Az újság Angelo Mozilo-t helyezi a csúcsra, aki hihetetlen pénzeket tett zsebre, miközben a bóvli jelzáloghitelezésbe a Countrywide Financial nevű vállalat belehalt.

Ezek az emberek valóban nagy károkat okoztak, mégpedig az esetek többségében tudatosan, szabályok kijátszásával, ajándékozásnak látszó korrupcióval, ám a hatóság lecsapott rájuk. Azt hiszem, hogy többeknek jut eszébe a húsz évvel ezelőtti bóvlikötvény-botrány főhőse, a szegény brooklini családból származó Milken, aki a fentiekhez képest tulajdonképpen alig csalt, ámbár amit felfedezett, vagyis a bóvlikötvény-üzlet, hihetetlen pénzügyi befolyást engedett a számára, és ő engedett a csábításnak. Letartóztatása előtt 600 millió dollár bónuszt kapott a kötvénykibocsátás eredményéből, és ez nagy bűnnek számított már önmagában. Körülötte persze voltak valódi bűnösök, piti tolvajok és nagyravágyó emberek. De nem ez a lényeg, hanem az, amit bankártársa, Boesky mondott a könnyű pénz meséjétől transzba esett egyetemi hallgatóságának egy előadás végén: "otherwise, the greed is ok". Vagyis: egyébként a mohóság rendben van.

A hallgatók közül sokan felnőttek, és most ott szerepelnek a Newsweek imént bemutatott listáján.