... Az esküvő szervezése feszített ütemben folyik, sok a tennivaló, rengeteg a szabály, különösen a protokoll merev, de végtére is a világ közepének közepe a színhely. Anyára (elnökné) és lányára rázúdulnak a feladatok, és eközben nem csak a szokásos esküvői logisztikáról kell gondoskodni, mindezt illeszteni kell még a Fehér Ház előkelő szokásaihoz is. Ennek részeként a Washingtonban akkreditált nagykövetek ajándékokat adnak át, általában hazájuk valamely jellegzetességére emlékeztető tárgyat vagy növényt. Sok a nagykövet, sok az ajándék, hosszúak a hozzáfűzött magyarázatok, az idő pedig egyre fogy. Elnökné anya egyre türelmetlenebb, majd hirtelen, egy radikális döntéssel lerövidíti az ajándék személyes átadása miatt sorban álló nagykövetek számát, mondván: Hagyjuk ki Romániát, de nem is, hagyjuk ki egész Kelet-Európát, 10-re jön a fodrász!

Aki már volt férj, apa vagy anya, menyasszony, netán vőlegény (bár neki –tekintettel az esküvő női fieszta jellegére- csak jelentéktelen szerepet osztanak) jól át tudja érezni az esküvői fodrász fontosságát. És elég nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa, az ajándékokat cipelő nagykövetekkel együtt nélkülözhető, viszont a fodrász nem nélkülözhető. Az alatt a fél óra alatt, amíg a mesterfodrász 10-15 varázslatos bodort készít el a menyasszonyi fejen, addig legfeljebb három kelet-európai nagykövet képes elmesélni hazája egyedülállóan dicsőséges, egyszersmind hányattatott sorsát. Szorongatott helyzetében, az idő nyomása alatt elnökné anya tehát helyesen döntött a fodrász javára, ezzel a lépésével nyilván elnyerte a világ többségének a bizalmát, lévén az esküvő, a menyasszony és a fodrász közismert, összetartozó és önálló értékkel bíró toposzok a mongol sztyeppétől az antarktiszi kutatóbázisokig.

Jelen sorok írója azonban érzékeny lelkű kelet-európai személy, akit most elsősorban a jelenetből kitetsző értékítélet foglalkoztat. Többször is találkoztam azzal, hogy a csúcstól lefele, Európában és Amerikában általában Északról Dél felé csökken a népek presztízse. És nemcsak a fejlett világban (ahova Magyarország is tartozik), hanem a fejletlenebb világban sorba állítják magukat a népek, és kevés kivétellel úgy helyezik el magukat, hogy legyen néhány kiválasztott, akire irigykedni lehet, és sokan mások, akiket viszont lenézhetnek.

A mi esetünkben a lassan olvadó történelmi múlt miatt inkább a földrajzi elhelyezkedés számít, mint a gazdagságbeli különbség. Egy gazdag, de tájékozatlan európai, vagyis a többség számára Kelet-Európa a volt szovjet birodalom határvidéke, az európai periféria, ami persze a világ legalább 100, a mi régiónknál is sokkal szegényebb ország számára a mi szintünk maga a földi paradicsom. És az sem kétséges, hogy innen feljebb kell kapaszkodnunk. Nem várhatjuk, hogy elmúljanak az előítéletek, de érzelmi töltetükön idővel sokat lehet változtatni. Az elutasítástól a kedélyes lenézésig azonban hosszú az út, lassan gyűlnek a jó pontok.

Az előítélet alkalmanként egészen kellemetlen formában jelenik meg. Sok évtizeddel, amikor a vasfüggönyön még egyetlen rozsdafolt sem látszott, barátommal, egy Trabant Kombi típusú, újonnan vásárolt gépkocsival nekivágtunk Európa meghódításának. A cél Hollandia volt Franciaországon keresztül. A kertek alatt közelítettük meg Franciaországot, ám a határon megállított a francia csendőrség Mi az, hogy megállított, kocsinkat kipakoltatták és tüzetesen átnézték, holminkat ugyancsak, útlevelünket elvették és jó félóráig tanulmányozták. Lefotóztak bennünket, aztán egy óra múlva mehettünk tovább. Trabantunk gyanút keltett, és mi is gyanút keltettünk. De lehet, hogy mi voltunk az első motorizált kelet-európaiak azon a kis elzászi határállomáson. Évekkel később, hasonló helyeken sohasem állítottak meg, holott hetente többször is átvágtunk hasonló határállomásokon, igaz, azokban az években svájci rendszámú autóval jártam.

És ha már Svájc, a kelet-európaiság hátrányára még egy példa. Genfben, az Avanchet lakótelepen két helybéli nő volt a szomszédunk. Évente többször is elutaztak, ilyenkor mi őriztük a fagyasztott gyümölcsöt (áram kikapcs, ugyebár), ez az évek során afféle bizalmi kapcsolattá fejlődött közöttünk. Aztán egy szép napon lengyel barátom autójával beállt az én tágas parkolóhelyemre a teremgarázsban (kényelmesen elfért a kocsim mögött a maga kisautójával), és míg mi vacsoráztunk, a két öreglány kihívta a rendőrséget, hogy mit csinálnak ezek a keletiek. Eddig az előítélet. És onnan már Svájc, hogy a rendőrök tényleg kijöttek.

Ilyenkor azzal vigasztaltam magam, hogy a vizigótok is mélyről indultak.