Benne két osztállyal, két világgal. A nyugati részleg lényegében az OECD országok gazdasági fejlődésével foglalkozott, de Európára koncentrált. Szemben a keleti részleggel, amelyben a nyugatihoz képest csekélyebb számú ország fejlődését kellett egyenként és évente egyszer leírni. A két osztály kooperált ugyan, de azért a küzdelemből is kijutott.

Soha nem volt annyira világos a keleti országok közötti különbség, mint az országjelentések megfogalmazásakor, a lengyelek és a magyarok e téren nagyjából szabadok voltak a mindennapos otthoni felügyelettől, tőlem például sohasem kérték, hogy a szöveget előzetesen mutassam be és engedélyeztessem, de a helyzet finoman szólva drámaian különbözött a szovjetek és a kelet-németek vagy román kollégáink esetében.

Amúgy a nemzetközi hírszerzés folyamatosan és nyíltan működött, szakértői értekezletek ezrein cseréltek gazdát az információk, a hetente tucatszám megrendezett diplomáciai megmozdulások is a hír-áruk hipermarketjeinek számítottak. A kor szellemének megfelelően az emberi jogi értekezleteket a belügyminisztériumok, míg a leszerelést a hadfiak látogatták, ugyancsak szorgalmas információcsere közepette.

Mindazonáltal Genf, benne ez a főosztály és még néhány másik, így például a statisztikai, vagy éppen az erdészeti részleg, a kelet-nyugati együttműködés kényelmes és elég termékeny odúi voltak, nem beszélve a közúti részlegről, amely a közlekedési szabványokkal foglalkozott. Harcosabb természetű részlegként működött a külkereskedelmi csoport, amely a létező nyugati, és a nem publikus keleti adatok újra-felfedezésével, tükörstatisztikákon alapuló becslésekkel próbálta megközelíteni az ereje teljében lévő Kelet-Európa, s elsősorban a Szovjetunió féltve őrzött külkereskedelmi számait. Szerencsére, ebben a részlegben több mint két évet sikerült eltöltenem. Ez a nyolcvanas évek elején történt, a rosszkedvű, de stabil világrendszerek korában.

Az ENSZ gazdag intézmény volt, ez nemcsak a fizetésből derült ki (amely a svájcinál valamivel magasabb volt), hanem onnan is, hogy már a belépő, viszonylag junior alkalmazottak is kaptak fogászati biztosítást, ami pedig a legtöbb cégnél külön, magánkasszára járt.

A biztosítási rendszer annyira egyszerű és funkcionális volt, hogy szinte sehol sem láttam ilyent, és az sem kizárt, hogy ma már a svájciak sem ezt működtetik. Különféle kategóriák léteztek, minden esetben pontosan rögzítették, mi jár és mennyit fizet a biztosító. A harmadosztály az ENSZ esetében ritka volt, a belépők többsége másodosztályú kiszolgálást kapott. Ezzel nem volt semmi baj, kórházi kezelés esetén ugyanazt a beavatkozást kapta, de az u.n. hotelszolgáltatások valamivel gyengébb színvonalúak voltak (több beteg egy szobában). Az első osztály a professzori vizitdíjat is tartalmazta, plusz egyágyas szoba és menüből választható ételeket, színes televíziót.

Maga a biztosítás egy négyoldalas lista volt, amelyben rögzítették az egészségügyi szolgáltatásokat, a beavatkozás vagy egyéb költségek díjait, amelyet a biztosító fizetett (a kórház által kért díjak megegyeztek a biztosításban szereplővel). Leírták, hogy legfeljebb mennyit fizet a biztosító, s a korlátozás összegszerűen is megjelent. Egy beavatkozás a fogásznál pl. 200 frank volt, de évente nem több mint 1000. Az orvos által felírt gyógyszereket általában 80 százalékig térítették meg.

Mindent előre kellett fizetni, a biztosító pedig néhány napon belül térítette a visszajáró pénzt. Szigorúan ellenőrzött rendszert működtettek, a fogászati kezeléseket sohasem zsebbe, hanem egy előre nyomtatott csekken kellett befizetni, amely rögvest a biztosítóba ment, díját a doktor onnan kapta vissza. Szigorúan elszámoltak mindent, a biztosító utánaszámolt, és elég gyakran ellenőrizték az orvosokat.

A részletes számlák nagyon tanulságosak, a mai napig őrzöm leányom világjövetelének pénzügyi bizonylatait. Az orvosi folyamat vizsgálatokkal indult, majd, amikor eljött a nap, és berohantunk kórházba, egy 600 frankos operációs költség merült fel (szülés),  egy 200 frankos epidurális injekció és számtalan más tétel mellett. A drága lény megérkeztét még számos orvosi ellenőrzés követte. Mire a számlát megkaptam, addig a végösszeg jócskán megemelkedett, és a nyomtatott slejfni is közel félméteresre nőtt. Minden benne volt, az utolsó öltésig.

És még valami: apás szülés lévén a szülésznő megkérdezte, hogy kérek-e teát, amit hálásan elfogadtam. Ezt is rögzítette a számla. Vagyis a végeredmény: 1 leánygyermek és egy tea 1,20-ért. És még sok ezer pénz. Később hazamentünk, és kaptam egy anyakönyvi igazolást, miszerint a lányom Genf kanton kórházában, vagyis Chenes-Bourgeriesben (mondjuk Újpesten) látta meg a napvilágot. Itthon azonban, mintegy felkészülve a francia betűzuhatag miatt várható sokkra, már ezt mondtam be a helyi tanács tisztviselőnőjének: születési helye Genf.

Úgy is lett. Ennek volt értelme.