És mennyire lep meg minket az, hogy a korabeli idézet az elektromos ipar sikereit a színvonalas kutatómunkára vezeti vissza? Aki felüti a Rádió Technika c. folyóirat 1947 karácsonyi számának szerkesztőségi cikkét (1947. december, 209.o. A kutatómunkáért), azt stratégiai időutazóként különös érzés fogja el. Vajon mi a váratlanabb: az, hogy mennyire aktuális mindaz, ami több mint 60 éve került papírra, vagy az, hogy az agrár-ipari országban, egy világháborút követően, a közelgő totalitárius központosítás árnyékában nagyobb hangsúllyal jelenik meg a kutatómunka fontossága sajtódiskurzusként, mint napjaink (elvileg) információs társadalomban ill. tudásgazdaságban gondolkodó közpolitikájában?

„… vajjon látjuk-e a külföldi kutatómunka sokszorozó törekvését idehaza is? Tudatában vagyunk-e annak, hogy ezzel áll vagy bukik elektromos (és a többi) iparunk? Hol látni azokat a nagy összegeket, amiket ilyenkor látni kellene? És rendjén van-e, hogy legjobb kutatómunkásaink egymásután eltávoznak és az itt maradottak nem tudják elérni a kutatómunkához elengedhetetlenül szükséges életmódot és munkahelyükön küszködnek a segédeszközök és segítők hiánya miatt? Sőt több helyen még magyarázni kell a kutatómunka fontosságát a vezetőségnek …  Szomorú helyzet ez, éppen ezért segíteni kell rajta. Be kell állítani az összes arravalókat, sőt fel kell kutatni azokat, akik erre alkalmasak lesznek és új intézeteket és csoportosulásokat kell létrehozni. A kutatószellemet fejleszteni kell…”

Amikor éppen intézetek zárnak be, vonatnak össze és a „csoportosulások” száma csökken a növekedés helyett, amikor a tervek szerint a felsőoktatásban a tudományos normatíva 32 milliárdról kevesebb mint a felére, 15,4 milliárdra csökkenne 2014-re, amikor újra álomhatár lett az egyszer már kínkeservesen elért 1 százalékos GDP-arányos éves kutatási költés, miközben már a 3 százalék is leszakadást jelent a világ és Európa vezető országaihoz képest, nos, akkor kétségkívül erősen elgondolkodtatóak  a sertésállomány megduplázásáért útnak indítandó milliárdok. Ezt persze csak az elektromos ipar kontra gabonaexport szerkezetre emlékezve szúrom be gonoszul, lehetne mással is példálózni. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke a kutatásból hiányzó és pótolhatónak látszó forrásokat az egy kilométerre eső autópálya-építési költségekkel vetette össze, néhány elkeseredett szakmai műhelyben a magyar labdarúgás felemelkedéséért csatasorba állítandó milliárdok megfelelőjét keresnék a magyar tudományos teljesítmény fokozására szánt, de nem létező akciótervekben.

És bár lehet, hogy úgy tűnik, ezek az összevetések nem öncélúak és nem demagógok. Az ugyanis, hogy mit, mikor és mennyire tart fontosnak és stratégiailag fejlesztendőnek egy kormányzat, egy politikai ciklus, az a lehetséges területek közti választás ill. prioritáskezelés kérdése. (Az 1947-es idézet fordulataihoz hasonlókat például bőven találnánk a 19. század végének Eötvös-Kármán-Trefort által fémjelzett tudomány-és oktatáspolitikájában, vagy kicsit később, a Klebelsberg-Magyary páros munkáiban, bizony volt olyan periódusa a magyar politikatörténetnek, amikor ez a terület kiemelt figyelmet élvezett). Ha a magyar tudomány felzárkóztatása nem jelenik meg politikai célként ehhez igazodó költségvetési keretekkel, akkor az annyit jelent, hogy a döntéshozók helyzetértékelése szerint a beavatkozás elmaradása nem hordoz magában akkora veszélyeket, mint más területeken. Másképpen: hogy nem kell tartani a lemaradástól, vagy nem kell jelentőséget tulajdonítani a lemaradásnak.

Hogy valóban nem kell-e tartani 2011-ben attól, hogy tudományunk lépést veszít a világ más országaival szemben, arra ki-ki adja meg a maga válaszát. Én befejezésül csak beillesztem a Rádió Technika cikkírójának 1947-es kitekintését arról, hogy Magyarországgal ellentétben másutt mi történik:

„ a Szovjetunió négyszeresére növeli a kutatómunkára fordított összeget, az Egyesült Államok szabályos „kutatóhadseregeket” alkalmaz, Svédország kétségbe van esve, hogy más országok megelőzik a kutatás frontján”.

Csak emlékeztetőül: ha lemaradásban gondolkozunk, azt tegyük a „kettős lemaradás” keretrendszerében. Ma ugyanis ez a játszma már össz-európai szinten (is) zajlik. AZ öreg kontinens korábban kevés sikerrel próbált a lisszaboni célok révén közelebb kerülni a kutatás-fejlesztési erőcentrumokhoz, de azért következetesen igyekszik soha nem látott méretű forrásokat pumpálni a kutatás-fejlesztésbe.

Az Unió látja a veszélyt és igyekszik tenni is ellene.