Amíg a laptopom akkuja bírja (a teremben és a folyosón sincs 220V), addig kicsit dolgozom is, hogy a protokolláris részek ne vegyék el a kedvemet és az időmet a fontosabb tartalmaktól. Aztán hirtelen kicsit lelassul bennem a szívverés: éppen az „esélyegyenlőség az információs társadalomban” témakörről beszél valaki, amikor olvasom a friss hírt, hogy az 1903-ban alapított Braille-könyvtár állami támogatásának megszűnése az intézmény bezárásával fenyeget.

A könyvtárban megtalálható több mint ezer, Braille-írással készült mű, az évi 7 ezer kölcsönzés, amelynek révén a látásfogyatékos honfitársaink egyúttal kultúrafogyasztó, önművelő, öngondoskodó állampolgárokként voltak képesek legalább időszakosan létezni, nemcsak szociálpolitikai értelemben jelentés-és jelentőség-teli. Ennek bizony az információs társadalom építésének szempontjából is erős relevanciája van. Éppen minden információs társadalmak ősének, az amerikai információs társadalomnak a kialakulásával kapcsolatos jegyzeteimet rendezgettem a minap, amikor felfigyeltem arra, milyen tudatos, szisztematikus, következetes és fenntartható megoldásokkal kezdte meg az állam és a civil szektor erős szövetsége még a huszadik század harmincas éveiben a fogyatékkal élők integrációját, és gyorsította fel azt immár a korszerű technológiák segítségével az ötvenes években.

A folyamat végeredménye nem (csak) a jobb közérzet, a szociális háló költségvetési „ballasztjainak” csökkenése volt, hanem az értéktermelő folyamatokba bevonható tudásvagyon gyarapodása is – amely természetesen nem önmagában, hanem más társadalmi csoportok (elsősorban a nők és a frontról a felsőoktatásba visszatérő katonák) körében végbemenő hasonló folyamatokkal együtt lehetett az ipari korszaktól való gyorsuló távolodás egyik motorja.

Mindezt persze nem stratégiai tudatosság vezérelte, hanem egy érett és erősödő identitás-és értékvilágú polgári társadalom küzdötte ki magából. Ez azonban nem jelenti azt, hogy több mint félszáz évvel később már ne lehetne alkalmazni ezt a tudást más országok információs társadalom stratégiatervezésénél, különös tekintettel Közép-Európára.  Hogy milyen szemlélettel közelítve milyen megoldások születhetnének, ha valaki a magyar Braille-könyvtár kérdését is információs társadalmi problémának tekintené, mondjuk a felszabadítható frekvenciákhoz és az e-kereskedelmi megoldások elterjedési százalékához hasonlóan? Minden bizonnyal sokféle - a könyvtárt létrehozó és működtető szövetség megerősítésétől Uniós források bevonásán át akár a Nemzeti Könyvtárba való integrálásig.

S hogy mindenki értse, miért lettem különösen rosszkedvű, kénytelen vagyok azt le is írni: az információs társadalomról szóló konferencia rendezésének a költségei, különös tekintettel a büféebéd árára (még ha azt feltehetően a rendezvény cég-szponzorai fizették is) szinte biztosan meghaladják azt az összeget, ami a Braille-könyvtár költségvetéséből hiányzik.

Félreértés ne essék: nem azt akarom ezzel üzenni, hogy csinálni kell, nem beszélni róla (sajnos nagyon sok meghányni-vetni meg tanulni való van az információs társadalom hazai fejlesztése kapcsán, amit nem lehet megspórolni.) Sokkal inkább azt: figyeljünk fel rá. Álljunk meg egy szóra. És gondoljunk nagyon alaposan bele, hogy minek mi is a helyiértéke. Hogy az információs társadalom sem a vasakról és a szoftverekről, hanem elsősorban és utoljára is az emberekről magukról szól.