Mivel a magyar nyelvű Weben még nem debütált a kifejezés (december elején mindegyik változatra 0 (nulla) találatot adott), talán időszerű röviden bemutatni a témát, amelynek pedig néhány éve már szakkonferenciája, kutatói blogja, versengő módszertanai és formálódó standardizálódási törekvései vannak.

 Mivel a személyes és családi mindennapok egyre több pillanatának képződik digitális „lenyomata”, a fényképektől az egészségügyi és pénzügyi adatokon át az elektronikus levél-és üzenetforgalomig, a számítógépen való puszta rendezésen és a kétséges kimenetű. esetleges rögzítésen túlmenően szükség mutatkozik olyan professzionális háttérrendszerekre, megoldásokra, amelyek a döbbenetes tempóban változó eszköz-és platformvilágtól függetlenül biztosítanak gyors rögzítést, tárolást és visszakeresést. A személyes archívumok ugyanis növekvő méretű és összetettségű digitális „kis világok”, amelyek ráadásul egyszerre érzékenyek a „privát” és a „publikus” tartalom határaira, ugyanakkor izgalmasan rajzolhatják újra a személyes és szakmai, a nyilvános és nem nyilvános információk közti határvonalat.

Érdekes módon legkevésbé a technológiai kérdések tűnnek embert próbálónak. Az igazi nehézségek üzleti, kulturális és jogi természetűek. Milyen létező finanszírozási és gazdasági modell képes a személyes archiválást támogatni, elősegíteni, fenntarthatóvá tenni, az ehhez igényelt plusz életidő biztosításával vagy automatizálással? Hosszú távon milyen szellemi tulajdonjogi kérdések vetődnek fel és igényelnek kezelést? Miképpen lehet elérni a tömeges kultúraváltást, t.i. a felhasználói szokások átalakítását a megőrzés alap-értelmezetté tételével? És eközben mit és miért minősítenek a szakértők vagy a felhasználók maguk törlésre/felejtésre érdemesnek?

S miközben valójában még a korábbi e-mail-tömeg egyik gépről a másikra való átvitelére, a több tízezresre duzzadó és ezért a napi tevékenységet veszélyeztető méretű elektronikus levelezésarchívumok biztonságos és elegáns archiválására sem áll rendelkezésre egyszerű, platform-független, könnyen kezelhető és olcsó megoldás, igazán sürgetővé mégis a személyes és családi emlékezet nem digitálisan született darabjainak megőrzése, archiválása vált .

A családi fototárak, féltve őrzött születési-anyakönyvi kivonatok, mesterlevelek, bizonyítványok, frontról küldött képeslapok, levelek, engedélyek, szerződések, igazolványok ugyan dobozok biztonságos mélyén emelt fővel tudnak dacolni az elmúlással, de sorsuk mégis sokszor esetleges: örökösök érzéketlenségének, vízbetörésnek, költözési veszteségnek és sok minden másnak köszönhetően papír-formájukban hosszú távon pusztulásra vannak ítélve.  Itt az ideje tehát, hogy ne csak a tudatosság ébredjen fel a digitális megőrzésre, hanem mindezt eszközök, intézmények, szakemberek és megfelelő megoldások támogassák.