E csodálatos négylábú, miután elfogyasztják vacsorára, másnap reggelre feltámad, hogy majd újra lakmározhassanak belőle a hősök. De mi van akkor, teszi fel a kérdést Eliasson, ha a disznó másnapra nagyobb, majd harmadnapra még nagyobb? A vitézek számára egyre lehetetlenebb feladat lesz a belőle készült táplálék elfogyasztása. A kiváló svéd kutató szerint ugyanúgy járunk Särimnerrel, mint a saját információs paradoxonába fulladó gazdaság, amelyben a tudás számunkra releváns darabjainak mennyisége gyorsabban nő, mint amennyire tanulási képességünk követni tudja. Több, mint érdekes, hogy újabban információs elhízásnak (information obesity), néhol egyenesen kóros információs falánkságnak (information bulimia) is nevezik ezt a jelenséget, amivel szemben az információdiétát (information diet) ajánlják megoldásként. Clay A. Johnson egy egész könyvet szentel a kérdésnek (The Information Diet: A Case for Conscious Consumption. O'Reilly, 2011), de valójában ez az egész diskurzus csak egy fogyasztói oldalról újraírt kiadása a múlt század hatvanas éveiben az „előállítói oldalon” indult információs túltelítődés (information overload) vitának.

Eliasson metaforája végképp erőtlenné válik, ha a tudományos tudás termelésének újkeletű dilemmáihoz akarjuk felhasználni, de továbbfejlesztése mégis hozzásegít minket egy fontos felismerés megfogalmazásához.

 Vegyük észre: Eliasson félelme az individuális tudás korlátaira épül. Ha azonban a disznó a „jeltömeg-felhőt” (Big Data, data-intensive science) jelképezi, és a Walhalla lakói a tudósok, akkor az egyre nagyobb mennyiségű vacsora elfogyasztásához elégnek látszik egyre több bátor, edzett és éhes harcost meghívni a lakomára. Eliasson elfeledkezik arról, hogy az adatvilág tágulását a feldolgozásba bevont „agyak” mennyiségének gyarapodása követni tudja. Särimner növekedése tehát egészen addig egyensúlyban tartható lehet, amíg marad meghívható hős a Walhallába, amíg el nem fogynak az „agyak”. A félkész metafora allegóriává növesztésével tehát azt mondhatjuk, hogy a végső létszámhatár a teljes emberi populáció, az „agyak összessége”. Megint más oldalról: mindez azt is jelenti, hogy bárkinek/mindenkinek a tudományos írástudás (scientific literacy) révén kollaboratív tudástermelő gépezetek részévé lenni nemcsak egyfajta emancipatórikus fordulat, az egykori „mindenki tudománya” (people’s science) visszahódítása az elkülönülő specialistáktól, hanem a tudomány önmozgásának, előremenetelének belső okokra is visszavezethető természetes fejleménye.

És persze: amíg teljesen meg nem telik a Walhalla disznóhússal és hősökkel, a vacsoravendégek számának emelkedésével azért időt nyernek azok a vitézek is, akik két étkezés között kizárólag azon dolgoznak, hogy magát a probléma természetét átalakítsák: például megállítsák Särimnert a növekedésben, vagy nagyobb porciók elfogyasztására tegyék alkalmasabbá a hősöket.