Menü

Kiemelt témánk

Feliratkozás


Eseménynaptár

előző hónapkövetkező hónap
50_depositphotos.jpg
Forrás: ITB

Ismerős az a reggeli érzés, hogy „már megint dolgozni kell menni”? Ilyenkor az embernek semmi kedve kikelni az ágyból, zéró motivációja van, majd beér a munkahelyére és csak számolgatja a hátralévő órákat, hogy mennyi időt kell még az irodában tölteni. Segítünk: semennyit!

Egy ausztráliai kutatás szerint átlagosan 1-2 évet várunk arra, hogy munkát váltsunk. És ez csak az átlag. Elég nehéz lehet két éven át minden reggel úgy felkelni, hogy valaki előre tudja: nem fogja élvezni azt a munkát, amit legalább nyolc órán keresztül kell aznap végeznie. Nos, ugyanez történik még legalább ötszázszor az elkövetkezendő két évben, mielőtt megtörténik a munka(hely)váltás. Ha megtörténik. Bár azt is tegyük hozzá, hogy a fiatal generáció nem töpreng sokáig, ha nem érzi jól magát egy helyen.

 

A félelem lehet szövetséges is

De miért félünk annyira munkát váltani? Azért, mert megszoktuk azt, ami van, és persze úgy állunk a történethez, hogy valószínűleg a másik helyen se lenne jobb. Vagy az is lehet, hogy az identitásunkat féltjük, mert váltás esetén már lehet, hogy nem úgy mutatkoznánk be, mint az XY cég senior managere vagy ügyvédje, vagy egy bizonyos kórház főorvosa. Szóba jöhet még a környezet negatív megítélésétől és a munkanélküliségtől való félelem is, illetve az anyagi kihívások a bevétel esetleges csökkenése vagy megszűnése után. Tehát a félelmek forrása a kudarc, a büszkeség és a pénzveszteség. A félelem azonban természetes, emberi. De soha ne hagyjuk, hogy mindezek megakadályozzanak bennünket abban, hogy letérjünk arról az úttól, amely nem tesz boldoggá! Igenis merjünk keresni más utakat!

A jó és a rossz hír ugyanaz: mi magunk vagyunk a megoldás. Nagy levegőt kell venni, és szembe kell nézni a nagy kérdéssel: a hogyannal. Patricia DiVecchio business coach három alaptanácsa a következő: tekints a félelemre úgy, mintha szövetséges lenne; ne félj attól, amit a legjobban akarsz; és fogadd el az ellenállást! Természetesen, ahogy mindenre, ezekre is fel lehet készülni. El kell kezdeni körbenézni az álláspiacon, anyagilag előre tervezni az esetleges kiesésre, és támogató hálózatot találni (család, barátok). És persze mentálisan felkészülni és pozitívnak maradni. Ezért is fontos az időzítés, hogy időben tudjuk: váltani akarunk. Nem beszélve arról, hogy az elválást nagyban megkönnyíti, ha a kollégák, a vezetőség, tehát maga a cég is fel tud készülni a távozásunkra.

 

Ki volt a Gonosz?

Miért látjuk nehéznek a jelenlegi munka elhagyását? Az elválást sokan negatív történetként élik meg és értékelik, akár munkavállalóról, akár munkaadóról van szó. Rendszerint másokban próbálják a hibát, az esetleges bűnbakot keresni. De ez nem a Jó és a Rossz harca, hiszen a halat sem az alapján ítéljük meg, hogy tud-e falra mászni. A hibákat legtöbbször egyetlen személyhez kötjük (ő volt a gonosz, miatta van minden), pedig legtöbbször nem az emberek jók vagy rosszak, hanem az adott szituáció, adott reakciót vált ki belőlük. És ez leggyakrabban akkor tetőzik, ha olyat teszünk, amiben nem vagyunk jók vagy nincs hozzá kedvünk. A legtöbb embernek csak nagyon nehezen megy, hogy felismerje ezt a helyzetet és váltson, változtasson. Pozitívan kell nézni a folyamatokat, teljesen más szemszögből. Merjük megtalálni azt, amiben jók vagyunk! Merjünk kockáztatni! Merjünk felmondani! Addig úgysem veszünk új függönyt, ameddig a régi ott van. A legfontosabb, hogy bízzunk magunkban, és tudjuk, hogy meg fogjuk tenni.

A másik oldalról pedig nézzük meg, hogyan tudunk jobban (tudatosan, okos pszichológiával) másokhoz állni. Ne az emberből induljunk ki, hanem a helyzetből: mindig igyekezzünk a másik szemszögéből megérteni, hogy mit miért csinál. Akár kollégák vagyunk, akár vezetők, akár az aktuálisan elköszönő munkatárs.

 

Visszavágás helyett továbblépés

De hogyan könnyíthetjük meg az elválást? Hogyan zárjuk le? Egyáltalán le kell zárni a közös történetet? Nem is olyan régen volt egy nagyon tehetséges munkatársam, akit rendkívül alázatos és nyitott srácként ismertem meg. Aztán egyfajta duplán nehéz helyzetbe került, ugyanis úgy érezte, hogy a piaci értéke alatt keres, valamint magánéleti és anyagi problémái is adódtak. Ez a kettő végül azt eredményezte, hogy már nem hozta a megfelelő színvonalat és az alázatosból arrogánssá vált. Az együttműködés egyik oldalról sem vált valóra, egyikünk sem kapta meg azt, amit a másiktól várt, így el kellett köszönnünk egymástól.

Igyekeztem jól kezelni a helyzetet. Vagyis megpróbáltam, de sajnos nem volt nyitott rá, több szinten is megkárosította a csapatunkat és a vállalkozást is. Például letörölte az adatokat a szerverről, amit ő kezelt. Ezzel nemcsak a cégnek ártott, de a kollégáinak is, akikre több munka és kihívás hárult.

A mai napig tehetséges UX-designernek és jó embernek is tartom őt, de ez a szituáció olyan magatartást váltott ki belőle, ami inkorrekt és megbocsáthatatlan volt. Hogy ne legyek képmutató, azt is el kell mondanom, hogy természetesen megfordult a fejemben, hogy nemcsak reputációbeli, hanem fizikai károkat is okozok neki, de sok baráti tanács és lehiggadás után el kellett fogadnom, hogy ha szobrászok vagyunk, akkor nem a törmelékre, hanem az elkészítendő műre kell koncentrálnunk. Tehát a csapatunk és vállalkozásunk fejlesztésére fókuszáltunk, nem pedig a visszavágásra. Ő „csak” rossz döntést hozott egy rossz helyzetben. Hibázni emberi dolog – persze a hibának is vannak szintjei. Remélem, hogy az olvasók közül senkinek sem kell átélnie hasonló szituációt, és az elválás nem lesz ilyen radikális.

 

Not a final goodbye, azaz találkozzunk később!

Jó gyakorlatnak vélem – amit szerettem volna az említett sráccal is megtenni, de nem sikerült – a lezáró, elköszönő beszélgetés beiktatását az elválás folyamatába. Ez olyan, mint a felvételi interjú, csak éppen az együttműködés végén. Mindkét fél sokat tanulhat egy-egy ilyen beszélgetés alkalmával – és itt még nincs vége (szó szerint)! Ugyanis minden ex-partneremmel és -csapattagommal meg szoktam beszélni egy találkozót fél évvel későbbre, amit rögtön, ott helyben be is írunk a naptárunkba. Ez (amellett, hogy fél évvel később megtudhatjuk, kivel mi történt) a lezárást is megkönnyíti, mivel nem az az üzenet, hogy itt és most mindennek vége, holnaptól már nem ismerjük egymást. Ehelyett tudjuk, hogy a jövőben is számíthatunk interakcióra, ez pedig sokszor segít – és ki tudja, milyen kapcsolatrendszer alakulhat tovább. Az élet nem rövidtávú sorozatok összege, hanem hosszú távú játék, és nem tudhatjuk hova vezethet. Lehet, hogy valakivel nem sikerült jól az együttműködés egy adott cégen belül, de más kontextusban akár kiváló partnerként dolgozhatunk később közösen.

A jó és a rossz hír az, hogy kapcsolataink kimenetele csakis rajtunk és a másik félen múlik. Akár főnökök, akár beosztottak vagyunk, mindegy melyik szemszögből olvassuk a tanácsokat, mert emberek vagyunk és mindannyian kerülhetünk hasonló helyzetbe. A cég vezetőjével szakít az egyik ügyfele, vagy kirúgnak valakit a cégtől, az érzés és a szituáció nagyon hasonló. Ha egy dolgot tanácsolhatok, akkor az az lenne, hogy professzionálisan, negatív érzelmek nélkül zárjuk le a közös utat, és találkozzunk a másik féllel fél év múlva!

Karrierszkenner

Kíváncsi, hol dolgozik egykori kollégája, üzleti partnere?
Szeretné, ha az ön karrierjéről is hírt adnánk?

Böngésszen és regisztráljon!

Jelenleg 2028 személy szerepel adatbázisunkban.
Az utolsó regisztrált:Alföldi István

A legkeresettebb emberek:

Cégszkenner

Melyek az ict-iparág legfontosabb cégei?
Melyek a fontosabb felhasználók más iparágakból?

Regisztrálja cégét Ön is!

Jelenleg 4835 cég szerepel adatbázisunkban.
Az utolsó regisztrált:ALEF Distribution HU Kft.

A legkeresettebb cégek: