Lehet, mondom magamban, hiszen 2050 már nincs is olyan messze, már meg kellett születniük azoknak a kínaiaknak, akik akkorra betöltik a hatvanat. Tudjuk, hogy egyke-politika van ott, a társadalom urbanizálódik, a fiatal generációnak ugyanúgy nem lesz se kedve se ideje szülni és gyerekeket nevelni, mint ahogy a Föld egy sor más országában sincs… Ez az egyharmad elég jó demográfiai becslésnek bizonyulhat. A következményeket is el lehet képzelni: hogy mást ne mondjak, drámai mértékben fog romlani az eltartók és az eltartottak aránya. Hogy fogják ezt bírni?

Lapozok. Az újság több mint nyolcvan oldalas. Politika, gazdaság, technológia, kultúra… Energetika, környezetvédelem, informatika, orvostudomány, oktatás… Rengeteg adat, elemzés, grafikon, táblázat. Változások, trendek mindenütt. Vajon melyiket érdemes figyelni? Vajon melyik lesz döntő hatással a jövőnkre, az emberiségre és persze rám személyesen? Kína öregedése talán?

Pár napja a távirányító gombját nyomogattam elbambulva a televízió előtt. Az egyik csatornán éppen elkezdődött egy amerikai film, amibe pár perc erejéig belenéztem. A címét elszalasztottam, de amúgy rögtön az elején felfedez valaki egy üstököst, aminek a képét elküldi az állami csillagvizsgálóba. A küldemény megérkezik, az ügyeletes csillagász szagot fog, óriási távcsövével becserkészi a fürge égi jövevényt, adatait számítógépbe táplálja, majd döbbenten látja, hogy a képernyőn kirajzolódó röppályája keresztezi a Földét: az ütközés elkerülhetetlen. Kocsiba vágja magát, nyilván személyesen akarja értesíteni az illetékeseket, talán a katasztrófavédelmet vagy akár magát az Elnököt. Nagyon ideges, figyelmetlenül vezet, gyorsan száguld az éjszakában, nyilván átlépi a sebességhatárt. Közben látjuk, hogy szemből egy kamion közeledik, sofőrje éppen egy vajas zsömlével bíbelődik, fáradt és álmos, nyilván gyorsan célba akar érni. Éles kanyar egy nagy szikla körül, a két fényszóró szemből egymásba akaszkodik… Az ütközés elkerülhetetlen. Óriási csattanás, a csillagász kocsija lángolva repül a szakadékba, sofőrjével együtt.

A csillagász azt hitte, hogy az ő sorsát az a bizonyos, a Föld felé tartó üstökös fogja meghatározni. Arra koncentrált, annak a röppályáját számolta ki. Tévedett. Neki egy egészen más jelenségre kellett volna felfigyelnie: arra, hogy 38 évvel korábban egy szegény coloradói családban megszületett John Smith, aki már gyerekkorában elhatározta, hogy kamionsofőr lesz; az is lett, sok fuvart vállalt, megkedvelte az éjszakai vezetést, mert akkor kisebb a forgalom, gyakran evett vezetés közben, hogy addig se kelljen megállnia… Most éppen hazafelé tart… Letér a sztrádáról, hogy levágjon egy kanyart… Megkordul a gyomra, fél kézzel kicsomagol egy vajas zsemlét, arra koncentrál, beleharap… Bummm!

A csillagásznak erre a röppályára kellett volna figyelnie, ezt kellett volna követnie, mert az ő sorsára ez volt döntő hatással. A karamboltól visszanézve átrendeződik a világ, a történések új értelmet nyernek, új logikába rendeződnek: a derék tudós addigi pályája mintha ennek az eseménynek az előkészítése lett volna, akárcsak a kamionsofőré. Mondhatnánk persze, hogy véletlen volt az egész, a karambol nem volt szükségszerű – de mi lehetne szükségszerűbb annál, mint ami tényleg megtörténik?

A csillagász végzetesen félreértette a helyzetet, akárcsak Nassim Nicholas Taleb pulykája. A libanoni származású gondolkodó nemrég könyvet publikált a fekete hattyú jelenségről, vagyis az olyan eseményekről, amelyek (látszólag) kicsi valószínűségűek, előrejelezhetetlenek és nagy hatásúak – utólag viszont jól megmagyarázhatók, akárcsak a csillagász karambolja a kamionnal a nagy, sötét éjszakában. Ebben a könyvben szerepel az a bizonyos pulyka.

A derék szárnyas egy csinos családi ház hátsó udvarban él és pontos feljegyzéseket készít mindennapjairól. Enni kapok reggel, délben este – írja. ­A koszt ízletes és bőséges. A kétlábúak rendszeresen meglátogatnak, megsimogatják a fejemet, különösen a gyerekek kedvesek hozzám. A kerítés mindentől megvéd, az éhenkórász, ellenszenves macskát a háziak elzavarják a közelemből. Béke, vidámság mindenütt. A pulyka egy grafikonon ábrázolja saját állapotát: testsúly, kedélyállapot, egyebek. A görbék folyamatosan emelkednek. A pulyka mindebből azt a következtetést vonja le, hogy az élet szép, az ellátás jó és biztonságos, az emberek barátságosak, és ez minden jel szerint így fog menni az idők végeztéig.

Egyszer azonban eljön a karácsony és a pulykát levágják, megsütik és megeszik. Az egész egy pillanat alatt zajlik le. A pulyka, már a túlvilágon, rádöbben: a statisztikái nem érnek semmit, az előrejelzései teljesen hibásak voltak, egész eddigi tudását kidobhatja az ablakon, a világ teljesen más, mint ahogy gondolta. Végzetesen félreértette a helyzetet, az események folyását. Nem arra figyelt, amire kellett volna.

Amikor hosszú idősorokat, grafikonokat nézegetek, trendekről olvasok, gyakran eszembe jut ez a történet a pulykáról, de mellé tehetem akár a filmbeli csillagászét is. Most egy másik újságban böngészek éppen, ez sem soványabb az előzőnél. A közepén hosszú cikket találok az európai gazdaság növekedéséről; megtudom belőle például, hogy a fiatalkori munkanélküliség egyes országokban a 40%-ot is eléri. Lapozok. Egy cég bejelenti, hogy az emberi DNA kódját már ezer dollár alatti költséggel tudja megfejteni. Lapozok. Világtérképet látok magam előtt, hajózási útvonalakkal, a tankerek mozgását mutatja, különös tekintettel egyes tengerszorosok forgalmára.

Tegyük fel, hogy elteszem ezt a lapszámot és húsz év múlva újra előveszem. Hol keressem most azokat a híreket, elemzéseket, amelyek akkor fogok fontosnak, sorsfordítónak tartani? A nagy terjedelmű vezércikkek között? Vagy talán a pár soros, kis színesnek szánt híreket nézzem? Esetleg az apróhirdetéseket a lap végén?

Bőgel György

CEU Business School