Két dolog állapítható meg a fentiekből: egyrészt, hogy még az autós újságíróknak is jól állhat a műveltség, másrészt pedig, hogy a Ford csodamasinája felülír minden mai autóipari világvégehangulatot.

Ha ég a lámpa, lemerül az aksi? (Fotó:gornoford.com))

Az már önmagában is öröm, hogy teljesen egyedi stílusával a GT jogosan fricskázza a pökhendi, ám műanyag ízű divat-retro autókat azzal, miként is kellene a múlt autóépítési ernyeivel sáfárkodni.

Tudta, hogy a század derekán a világ jó néhány autógyártója szövetségbe tömörült? Mintegy saját magukat önreflexióra késztetve, hogy ne vehessenek részt a versenyekben. A Ford GT kapcsán ez csak azért érdekes, mert ifjabb Henry Ford 1962-ben hátat fordított az egész társaságnak, mivel rájött: sokkal nagyobb örömét leli abban, ha Le Mans-ban egy saját építésű szörnyeteggel lealázhatja az akkortájt egyeduralkodóvá váló Ferrarit. Négy éve ment rá erre az álomra, de valószínűleg ennek köszönhető, hogy később, lényegében mind a mai napig a cég mániája a maranellói lovasokkal rivalizálás.

A hátulja is csinos (Fotó: madgene.com)

Az öt éve kifejlesztett, kissé retrós GT-utódba egy behemót, 5,4 literes motor került, Ez présel ki magából több mint félezer lóerőt úgy, hogy az amerikai autógyárban arra külön ügyletek, hogy finom technikai trükköknek még a gyanúját is elkerüljék, s maradjon inkább a nyers erő. Az ülések mögé épített motorblokkból ennek megfelelőe például kompresszor csalja elő a kraftot. A szuper-Ford mindezért cserébe sima 91-es normál benzinnel is beéri.

Abból azonban sok, hivatalos fogyasztási adatokat máig nem közöltek a járgányról.

A 4500 legyártott Ford GT-ből eleddig csak alig 80 került át máig az öreg kontinensre, Amerikában viszont, ahol ez nem csak státusszimbólum, de komoly preztízs-, és vagyontárgy is, már egy sincs a gyárban.

Valószínűleg azt is lottón sorsolták ki, hogy melyik márkakereskedőket érhet az a megtiszteltetés, hogy időlegesen, legalább mutatóba kaphassanak egyet-egyet belőle.