Szerethető-e Frici, a férj, aki az erkélyen teregető feleségének kizuhantásán fantáziál, és azon, hogy alant majd szétkenődik az asszony a pontosan érkező troli tetején? A Klotild-trafik névadója miért imádni való, ha nála mindig, minden elfogyott? Miért és hogyan, hogy az általánosnak egyáltalán nem nevezhető gyászbeszéd mindent elsöprő kacagást vált ki a temetésén jelen lévő városlakók apraja-nagyjából?

Ha egy könyvborító beszélni tud... (forrás: Magvető)

Hát ilyesfajta kérdésekre lehet valamiféle választ kapni Cserna-Szabó András tavaly megjelent (egyébként már a hatodik) könyvében, a Pusziboltban. A hazai kortárs irodalom - természetesen: Kőrösi Zoltán mellett - a legremekebb (és - leginkább mezei olvasóbarát) szerzője most egy sehol sincs városból tudósít, ahol a szereplők groteszk jósága teremti meg a hírértéknövelő tényezőt.

Hol van olyan emberlakta település, ahol az odaérkező mutatványos plakátszövege akkor is átütő, ha annyiból áll, hogy „Alfréd a kések Mócártya! Ha láttya, tátva marad a szája! Jön, Jön, Jön a csillogó, a repülő, a suhanó kések órája!”? És hol, hogy egy kisvárosban évente rendezett hőlégballonversenyt bárki Isten létezésének bizonyítására használja?

Hát, fél évvel az első, és pár nappal a második olvasást követően mély meggyőződésem, hogy Cserna-Szabó fejében van ez leginkább. És ebben a korábbi, Levin Körút (2004) vagy a Jaj a legyőzötteknek (2007) címet viselő kötetekeit ismerve, voltaképpen nincs is semmi, de semmi meglepő. Abban inkább, hogy a Puszibolt tisztára olyan, mintha valami véletlen egybeesés folytán Swen Regener Berlin Blues-a (Kalligram kiadó, 2003) íródott volna át magyaros kotta szerint. Mintha ez utóbbiban leledző főhős, Lehmann úr keserédes életét és a befalazottságában utolsókat rúgó Nyugat-Berlin kocsmatörténeteit mesélné a 34 éves író, kissé szaggatottan, de mindenképpen csirkeszárnypörköltes nokedlivel és Kőbányaival.

Mindennek tetejébe egyáltalán az író nem elégedett meg egyetlen főhőssel. Illetve: a Puszibolt főhőse voltaképpen az a közeg, ahol Borgida Paszkál, Krizantém Borisz, Szignál Három, Kiforr Koppány és a többiek fura, olykor groteszk módon mindennapi történetei megesnek. Kötődjenek akár a Kézmosó Pilátushoz, a Menzeszes Csigához-hoz, a folyóparton üzemelő Mannához, a Zöld Törülközőhöz vagy olykor akár a Hit, Remény & Szeretet Áruházhoz.

A Puszibolt szereplői – még a mindenki végzete, Badar Anna is – sajátos, és 250 oldalba besűrítetten is perfekt világot teremtenek. Olyannyira, hogy bár az egymás után illesztett, és csak olykor egymásba kapaszkodó novellákból közel sem áll össze a könyv műfajbesorolásaként használt „regény”, a kötet ennek ellenére, egész, zárt rendszerként is tökéletesen működik.

A mindenféle kötöttségtől elszakadó, mégis szinte hihető, saját kútfős történetek teljesen lekötik az olvasót. Így még azt is meg lehet bocsátani, hogy az aberrált patikus történetét, aki a fürdőkádban a makkján futkározó légy-gyönyört magyarázza, serdülőként én is hallottam, pár száz kilométerre a Szentesen született Cserna-Szabótól, a miskolci Bláthy Ottó Villamosenergia-ipari Szakközépiskola fiúmosdójában.

A könyv fülszövegén az áll, hogy ez a könyv a boldogságról szól, pedig hát nem, sőt: kutyafülét. A Puszibolt arról a kifacsart világról szól, amit nyomokban már unalomig ismer a világot lyukakkal teli közösségi hálóként felrajzolni képes olvasó. A Puszibolt azonban mégis egy olyan közelmúltban játszódik, ahová minden egyszerűsége, szegénysége vagy boldogságkereső nyomorúsága ellenére sokan örömmel visszamennénk. Függetlenül attól, hogy nyitva van vagy csukva a Puszibolt.

Mindenkinek ajánlom, aki megtanult olvasni, és képes akár saját magán is nevetni. 

Cserna-Szabó András: Puszibolt
Magvető Kiadó, 2008.