A Földi élet szar, de azzal se törődj, ha szétlövik a fejed, mert csak a gondolataid és a tanult reflexeid épségben tartása a fontos. Meg a zsold. Nagyjából ennyiben áll Richard Morgan sikeres noir sci-fi krimijeinek filozófiája. A trilógia vége visszatér a főhős szülőföldjére.

A Cambridge-ben egykor történelmet hallgató, majd angoltanárrá avanzsálódó, P.K. Dick díjas író élt Londonon kívül Isztambulban, Madridban és Glasgow-ban is. És bár a japán és magyar kulturális gyökök ötvözését és regénybe applikálását ez még önmagában egyáltalán nem magyarázza, a hihetően multikultizált űr és az egyre inkább honvágyó digitális ronin szimbiózisa érthetővé válik.
Azt ugyan nem tudni, hogy a mára dúsgazdag írót mely tudatállapota kattintotta bele abba az alaphelyzetbe, mely a korai '90-es évek mozijának új típusú sci-fi hullámán szocializálódóknak leginkább talán Robert Sheckley Freejackjét és a Paul Verhoeven által vászonra vitt Emlékmást juttatja eszébe. De ezzel együtt is tény: Morgan a 21. század eleddig legeredetibb és leghírhedtebb future noir pszeudo-univerzumát írta meg.

Az Agave kiadónál elsőként megjelent Valós halálban Takeshi Kovacs, a megcsontosodott lelkű szuperhéró (lásd: biomotoros drogmirigyek, túlpörgethető hatásfokú érzékszervek, testbe épített fegyverek) egy titokzatos öngyilok motivációit kutatta a 25. században.
Aztán ugrott cirka három évtizedet egy titokzatos régészeti lelet és feladvány megoldása érdekében (Törött Angyalok), hogy aztán mostanra, a Fúriák, ha felébrednek azzal kezdődjék, hogy majd 200 évvel később van megint. A civilizációk és technológiák fejlődése ellenére spéci egyediségéből mit sem vesztő Takeshi-szant újra hús-vér testbe töltik a tudattokjából, és meg is van az első nagy meglepetés.

A korábban már annyiszor emlegetett, elátkozott és szapult szülőföldön, a japán uralkodó réteg és Kelet-Európai származású dolgozóosztály keveredéséből kialakult Harlan Világán süt szemébe ismét a valódi fény. A szamuráj erényeket nagy csipetnyi szarkazmussal fűszerező Takeshi Kovacsnak az új burokhoz új ruha és persze új konfliktusok is dukálnak, de ismételten csak a javára legyen mondva: bőségesen meg is szolgálja a pénzét.

A narratív felütés már-már szokásosnak mondható; abból baja egyetlen sci-finek sem lehet, ha úgy indul, hogy "a Föld elég szar egy hely, (...) bebetonozott társadalom, hipergazdag matuzsálemek az uralkodó osztályban, birka tömegek ". Ám Morgannél valahogy megint csak úgy alakul a főként dialógusokra építkező sztori, hogy nem csak a főhős szíve dobban meg többször is ütemet tévesztően, amikor Andrassy tenger felénél a Fegyverek Guevarának nevű cirkáló visszavesz a sebességéből, vagy amikor feltűnik a Kossuth partvonala.

Az ismét vaskosra, több mint 350 oldalasra sikeredett eposzban a főhősnek, aki persze a legjobb megszerezhető biotech felszerelést kapja meg, beszivárgásra, barátkozásra, belső bomlasztásra és árulásra szól az új megbízása. S noha a rendíthetetlen űrkatona sokak orrára kötni, hogy ő már egy kiugrott, kiégett Küldöttnek számít, azért a mindig mindent háttérből manipuláló Protektorátus kérésének csak nem tud ellenállni. Vagy mindez csak a látszat?

A sikertelen terraformázásokról, űrkikötői lebujok endorfin-származékok maradványaitól sűrű légköréről értekező regényben a ronin belső monológokjai minden korábbiaknál érzékenyebb pszihét mutatnak, s csak-csak kiderül, hogy bár a bármikor lecserélhető test nem, a lélek ápolása – legalább számára - igen sokat számít. Olyannyira, hogy a poszt cyber-punk sci-fi akció krimi trilógia végére, több mint ezeroldalnyi izgalom után a spéci univerzum szülőatyja odáig jut, hogy el kell varrnia a szálakat.

Aztán Morgan mély levegőt vett, és nyitva hagyott egy kiskaput.