Nincs rá pontos recept, hogy egy cég hol és milyen formában helyezze el hardver- és szoftvereszközeit, illetve adatait. A döntés előtt meglehetősen sok szempontot kell mérlegelni. Egy ideje terjednek az úgynevezett hosztolt adatközponti szolgáltatások.

 

Három alapverzió

Ha egy cég – legyen szó kis-, közepes vagy nagyméretű vállalatról – a hosztolás gondolatával kezd foglalkozni, akkor jellemzően három alapverzió közül választhat. Az első lehetőség, amikor a vállalat saját szervereit egy külső adatközpontban helyezi el. Területet bérel (négyzetméter alapon), valamint szolgáltatásként veszi igénybe az áramellátást, a hűtést, a tűzvédelmet, a fizikai védelmet stb., továbbá a gyors elérést biztosító távközlési összeköttetést. Ezt a megoldást nevezhetjük klasszikus adatközpontnak.

A következő lehetőség, amikor a vállalat az adatközpontból bérel fizikai vagy virtuális szervereket. Ilyenkor az adatközpont tulajdonosa biztosítja a megrendelőnek a teljes hardver-infrastruktúrát, továbbá garantálja a rendelkezésre állást, a szolgáltatásminőséget stb. A szoftverek, az alkalmazások továbbra is a megrendelő hatáskörébe tartoznak.

A cégek dönthetnek úgy is, hogy a teljes informatikai rendszert külső szolgáltatóhoz helyezik ki (outsourcing). Ilyenkor az összes hardver, szoftver és alkalmazás az adatközpont üzemeltetőjének tulajdonát képezi, a cég – jellemzően havidíjért – vásárolja meg a szolgáltatásokat.

 

Választási szempontok

A nagy kérdés, hogy mi alapján válasszon egy cég a különféle megoldások közül. A kiindulópontot mindig a teljes tulajdonlási/bekerülési költség (tco) jelenti – hívja fel a figyelmet Gyenes István, az S&T Unitis adattárolási üzletágvezetője. Azt kell megnézni, hogy az illető cégnek mennyibe kerülne a szükséges architektúra kialakítása saját erőből, illetve a különféle hosztolási megoldásokkal. A számítás persze meglehetősen bonyolult, hiszen a teljes bekerülési költség rengeteg tételt és sok bizonytalanságot tartalmaz. Egyfajta ökölszabály, hogy a tco-nak körülbelül a 70 százaléka nem kötődik a hardverhez.

„Vannak olyan tényezők, amelyek nagyon nehezen forintosíthatók, mégis fontos szempontok a választásnál. Ilyen az úgynevezett kitettség kérdése. Ide sorolom például a vis major jelenségeket, vagy azt a rizikót, hogy a szolgáltató váratlanul árat emel. Ide tartozik annak a kockázata is, hogy a külső szolgáltató hozzáférhet a cég minden érzékeny adatához. De továbbmegyek: a cég saját jól felfogott érdeke is, hogy belátást engedjen folyamataiba az adatközpont üzemeltetőjének. Csak így képzelhető el ugyanis, hogy a szolgáltató szükség esetén gyorsan kövesse a megrendelőnél történő változásokat. Mindebből jól látszik, hogy mind a konstrukció, mind az adatközpont szolgáltatójának a megválasztása nagy körültekintést igényel” – mutat rá Gyenes István.

 

Fizikai vas helyett virtualizált vas

A szakértő szerint nagyon nehéz az elkövetkező évek trendjeit megjósolni, de bizonyos irányok azért már ma is látszanak. A hagyományos adatparkok például fokozatosan visszaszorulnak, és az igény lassan a szolgáltatásbérlet felé tolódik el.

 Teljesen érthető tendencia, hogy az adatparkok tulajdonosai a lehető legjobban szeretnék kihasználni infrastruktúrájukat, miközben arra törekednek, hogy magas rendelkezésre állást nyújtsanak ügyfeleiknek. Az „egy szerver – egy szolgáltatás”, vagy az „egy tárolóeszköz – egy ügyfél” modell nem kifizetődő, helyette megjelenik a virtualizáció. Ha egy adatközpontban egy adott fizikai kiszolgálón virtuális entitásokban futnak a szerverek, akkor az erőforrások (például a processzoridő vagy a felhasznált áram) sokkal jobban kihasználhatók.

Vannak olyan vállalatok, amelyeknél néhány órás kimaradás sem megengedett. Ezeknél katasztrófahelyszínt kell kialakítani. A jövőben elképzelhető, hogy egyre több ilyen cég vagy intézmény vásárolja meg szolgáltatásként a katasztrófahelyszínt (aminek kialakítása hasonló költségekkel jár, mint az elsődleges helyszíné).