Valakit valamilyen sérelem ért, megírta valahol az interneten, a hír szétspriccelt, az áldozat rengeteg támogatóra lelt és aztán együtt, a tömeg nyomásával legyőzték a gonoszt. Magányos blogger békésen sétált az utcán, hirtelen történt valami, mire ő előkapta az okostelefonját vagy a minilaptopját és már repült is a bejegyzés a világhálóra; mire a hivatalos sajtó felébredt, a blogvilág és a blogolvasók már mindent tudtak.

Ezek a történetek a háló és a hálón tevékenykedő tömegek erejét hivatottak érzékeltetni. A háló valóban erős és fékezhetetlen. Az internet, a Web 2.0-ás technológiák mindenkinek a kezébe adták az egyszerű, olcsó és gyors publikálás lehetőségét. Az információk, a hírek, a vélemények korlátlanul terjedhetnek. Nap mint nap értesülhetünk róla, milyen gondot jelent ez azokban az országokban, ahol az állam nem nézi jó szemmel a tömeg erejének eme megnyilvánulását.

A háló erős, fékezhetetlen, és hál’ istennek a világ nagy részén szabad. Nagy tömegeket tud elérni, nagy tömegeket tud megmozgatni. Ahol tömegek mozognak, nehéz szabályokat érvényesíteni. Ismerjük a példázatot: ha csak néhány ember megy át a piroson, meg lehet őket büntetni, de ha mindenki átmegy… Nos, mi van akkor, ha mindenki átmegy? Talán ki kell kapcsolni a közlekedési lámpát?

Úgy gondolom, minél kevésbé szabályozható valami (és most az ésszerű szabályokra gondolok), annál nagyobb szükség van valamiféle önszabályozásra, bizonyos elvek önkéntes betartására, a személyes példamutatásra.

Az internetes tömegmédia most ebben a helyzetben van. Szereplőinek és hangadóinak el kell dönteniük, személyes példamutatásukkal, sokak által követett megnyilvánulásaikkal mit akarnak demonstrálni és támogatni: azt, hogy az internet és a rajta megjelenő tömegek erejével felül lehet írni bizonyos szabályokat (legyen szó akár törvényekről, akár társadalmi, etikai normákról), vagy azt, hogy a háló világa képes az önszabályozásra, nem tekinti magát valamiféle szabályok és normák feletti szférának.