Eldönti, hogy bejelentést tesz-e a rendőrségre, és bízik annak minimális valószínűségében, hogy egy ilyen eszközért megmozdul az apparátus, rálel a tettesre és visszaszolgáltatja-e a tárgyat jogos tulajdonosának, a bűnös pedig elnyeri méltó jutalmát. Olyan ez, mint amikor óvodás korunkban a homokozóban elvette Tibike a lapátom, és azt az óvó néni adta vissza nekem, Tibinek meg megcibálta a fülét.

Van egy másik lehetőség is: a károsult megpróbálja ismeretségi körét mozgósítani, hátha több szem többet lát. Esetleg sokkal többet. Ez a homokozós példában mondjuk az az eset, ha nem (csak) az óvó néninek szólunk, hanem haverjaink segítségével magunk rendezzük le az ügyet.

A biciklilopás estéjén mindkét megoldást tesztelésre került. Rendőrségi bejelentés, ahol még csak biztatást sem kap az ember (miért is kapna, amikor dzsippes kopaszok üldözésével volt elfoglalva az ügyeletes tiszt), és Facebookos post, hátha…

És igen, és tényleg, és működik!

Két nappal később jelzés jön a közösségi oldalon, hogy látták, felismerték a biciklit, sőt, el is vették az azt a bitorlótól, adott címen átvehető. Az ember autóba vágja magát, rohan át a városon és keresi az átverést a sztoriban. Átverés márpedig nincs, a bicikli tényleg ott van, sőt jutalmat sem kér az illető…

Nos, vannak pillanatok, amelyek érdemesek a megemlékezésre. Ez most egy ilyen pillanat volt!