Abban semmi újdonság nincs, hogy az egyetemen, ahol tanítok, a hétköznap fontos hírei iránt sincs túlzott érdeklődés. Nyilván azt is lehet bájként vagy bukéként kezelni, ha a hallgatók rendere úgy alkotnak markáns véleményt egy-egy témában, hogy az alapinformációkkal is csak amolyan szegről-végről kötöttek előzetesen ismeretséget.
Az azonban számomra is új, hogy bár továbbra is, naponta többször átfutok legalább 4-5 hírszájtot, és néhány órát  - többnyire magyar nyelvű - oldalakon is böngészek, a levegőt belengő botrányok miatti felháborodás, a felfokozott érzések egy lanyhább amplitudót produkálnak.

A belpolitikai dolgok és a választási kérdsések nem e lapra tartoznak, ahogyan az sem, hogy mit gondolok például a BKV botránysorozat főbb és mellékebb szereplőiről. De az meglep, hogy igazi felháborodás helyett mára odáig jutottam, hogy miközben a korrupciót, maszatolást és sumákságot alapból - és úgy is, mint a Magyar Narancs riportere: eredendően - elítélem, eszembe sem jut erről amolyan újságírói példabeszédeket írni, erkölcsi magaslatokra tekinteteket irányítani.

Talán a botrányokba fásultság, vagy a válság begyűrűzése óta lényegében mindennapossá vált krízisek és megkötendő kompromisszumok okolhatók mindezért. Esetleg a végső elgyengülés felé tartó remény mégis, hogy noha tudnom kell róla, és meg is kell értenem a történetet, azért végül mégiscsak attól oldódnak meg az ügyek, ha majd minden érintett hozzáteszi a maga kötelességét.
A témában jártas oknyomozó újságírók az összefüggések kimondását, a  rendőrség a nyomozást, az ügyészség a vádemelést, a bíró az ítéletet, és akkor minden ki fog derülni. Lehet, ezzel altatom magam, pedig hiába, mert ettől, ha be is következik, önmagában nem lesz jobb a szolgáltatás, amiért viszont fizetek.

A magam részéről hosszú ideje éves bérlettel utazom, sosem bliccelek. Cserébe minden alkalommal használom a liftet a Stadionok megállóban. Mert ennyi azért nekem kijár.