Az energetikát kívülről szemlélő kibic (de attól az egybites felhasználótól azért érdeklődőbb, aki az egészet letudja annyival, hogy billenti otthon a kapcsolót: "van-e áram vagy nincs?") viszonylag gyorsan eljut abba az állapotba, hogy már-már azt gondolja magáról, érti ezt az egész miskuranciát, amit "a magyar gázár változásának logikája" néven lehet leginkább megfogalmazni. Csakhát ezzel is úgy van, mint minden magára valamit adó tudománnyal, hogy az alapszintig eljutni viszonylag könnyű, de az igazán csemege számba menő finomságokat akkor kezdi kapisgálni is cska az ember, amikor az első dimenziós "Értem!" örömét mind erősebb kétely kezdi elfoglalni.

Az már rég beégett a honpolgári agyakban, hogy ha bárki állt is ki őszinte pillákkal a reflektorfénybe, s szemrebbenés nélkül is mondta bele a kamerába, hogy gázáremelés nem lesz, az lódított. Nem azért, mert ő vagy a pandantja mondta, és nem azért lesz, mert ő (vagy a pandantja) azt mondta, hogy nem.

Az is nagyjából elfogadásra került, pláne a tavalyi, éves szinten mintegy 42 százalékkal megemelkedett gázár empíriájaként, hogy a tarifa összefüggésben van a világpiaccal (egyáltalán: azzal a kereskedelemmel, amire nekünk, kis ország lévén, az égvilágon semmi befolyásunk nincs). A magyar energetikai ármozgások címet viselő (egyébként nyilván nem létező) tantárgy alapfokú vizsgáját követően a tanuló e helyzetre kapásból mondja rá, hogy persze, a magyar gáz ármozgási mikéntjének megértéséhez - leegyszerűsítve - elegendő annyi is, hogy az kilenc hónapos csúszással követi a kőolaj világpiaci árát.

Aki nem elégszik meg ennyivel, némi összevetések után azt találja, hogy az idén ez a törvényszerűség biztosan nem volt igaz. Sőt inkább az ellenkezője volt az! Tavaly, július első napjaiban az olaj ára 145 dolláros csúcsig jutott, aztán alig hat hónappal később a 40 dolláros lélektani határ peremén táncolt. Jelenleg 80-85 dollár körüli célár a globális olajtermelői szervezeteknél is mint távlati cél jeléenik meg. A fent említett virtuális tantárgy alapfokúját tudó agy ezekből a tényekből úgy logikázná ki a honi gázármozgás mikéntjét, hogy idehaza is, háromnegyed évvel elcsúsztatva, ugyanilyen irányú (ha nem is ilyen drasztikus amplitudójú) mozgást kell a fogyasztónak a számláján látnia.

Nem lát.

Magyarországon a földgáz nagy részét az E.On és nem az állam adja. Az energetikai miniszter mondja az árat, az E.On pedig adja a fűtőanyagot. Szakemberek állítják, hogy júliusban és októberben is meredek lejtmenetbe lehetett volna kapcsolni a gázköbméter árakat, ehhezt képest az alig valami csökkenés is csak október elsejével érkezett el. Ráadásul a napokban az illetékes hatóság azt is kilátásba helyezze, hogy januártól megint drágulás következik. A mazsolát ebben a probléma-tortában leginkább az adja, hogy nem tudni, mi áll az állam és a fűtőanyagot adó cég közti szerződésben.

Mert az lehet, hogy betű szerint a szerződésnek megfelelően járnak el a felek (bár ez nem valószínű, mivel évente átlag két alkalommal válságtárgyalásokon próbálják feloldani az eszkalálódó vitáikat), de az nem került eddig nyilvánosságra, hogy miben is állapodtak meg pontosan. Mindezek tetejébe az állam több mint egymillió háztartást kisebb-nagyobb mértékben "gázárkompenzál". Igaz, hogy az adófizetők pénzéből, és igaz, hogy ahelyett, hogy a hatékonyabb, ezáltal kisebb fogyasztást ösztönözné és díjazná, de ez megint más kérdés. És ilyen "más kérdés"-ből sok van, rendszerint egyik a másikból fakad.

A minap az egyetemistáimat faggattam, mit tudnak a honi energetikáról. Egy perc alatt eljutottunk oda, hogy jövőre talán nem is lesz gázártámogatás. Nem értették, hogy ez - lényegét tekintve - miért is olyan jó hír.

Ez az ország a kontinens ötödik legnagyobb gázfogyasztója, de épp a fogyasztók nem érzik magukénak az egészet. Ezért nem olyan egyszerű a magyar energetikáról beszélni.