Belátható - különösebb boncolgatás nélkül is -, hogy a Magyar Királyi Posta nem jól viseli a rendszerváltás következményeit. A modernizáció, a felgyorsult és digitalizálódott élet, és úgy általában, az új kihívások nem kedveztek neki túlságosan. A klasszikus, nagy tömegű levélkézbesítésnek betett az internet, a chat és a skype-olás elterjedése; az őket szorító harapófogó másik pofáját meg a prémiumszolatásért prémium árakat elkérő, de jól profitáló gyorsposták - DHL, FedEx, EMS, ilyenek - jelentik. Szóval nem könnyű ma Postának lenni, még ha a postásbicikli-tendert és a zuglói "Postás" sportcentrum  zűreit nem is teszem rá erre az asztalra.

Hanem az idő és a fejlődő világ könyörtelensége mellett azért a postai szolgáltatásokkal is baj van. Legfőképpen az észázados beidegződésből gyökeredző problémákat látni; csak szondázásképpen: járt-e bárki már efféle hivatalban úgy, hogy a kiszolgálóablakok legalább fele akkor se legyen fogadókészen nyitva, ha hosszú sorok kígyóznak a széthúzott függönyű ablakok előtt? Ugye, nem.

Az egyszerű levélkézbesítési folyamat ennél is tud bicskanyitogatóbb lenni; az "A" városból "A" városba küldött egyszerű levél 3-5 napig rendszerint elkering a rendszerben a célba érése előtt. Ha pedig ajánlott az a küldemény, mindez egész könnyen időrabló, stresszfokozó, adrenalinbombás rémálommá is válik - igaz, főként a címzett számára. Mert tegyük fel, hogy XY feladó extra szolgáltatási díjat fizet azért, hogy fontosnak tartott levele (elvégre ezért "követteti nyomon" is a küldeményt) biztosan odaérjen Z címzetthez. Z-hez, aki azt kapja saját kezébe, írja alá, hogy átvette stb. 

Csakhogy a postás reggel 8 (9-10?) órától teríti puttonya tartalmát a hozzárendelt címeken. Mivel visoznt a hazai társadalomszerkezetben csak a lakosság 1/3-a nyugdíjas (vagyis nem dolgozik, ergo, lehet, hogy otthon van), az ajánlott levél nagy valószínűséggel nem találja otthon a címzettjét. A postás ilyenkor cetlit hagy arról, hogy Z-nél járt, de nem találta itthon, így hát Z itt és itt átveheti a Postahivatalban a küldeményét, avagy ő maga majd (nagyjából két héttel később) újra elhozza a küldeményt. Azt is ráírja, mikor hozná legközelebb: 8-16 óra között. Neszesemmi!

Z el fog menni a Postára, ott sorban fog állni a Postán, ahol az ablakok felét behúzott függöny teszi passzívvá, és Z kivárja a sorát, hogy XY, aki sokat fizetett azért, hogy Z gyorsan és lekövetketően megkapja a postát, megtörténhessen. Nem volna egyszerűbb, és persze olcsóbb, ha XY simán a Postára küldené Z levelét?

Lehet azzal védekezni, hogy "a Posta is csak ember", s hogy a 8-16 óra közti idősáv a normális munkára Magyarországon. Rendben, de akkor mindezt inkább nevezzük adománynak, sem mint szolgáltatásnak, amivel szemben semmiféle kritikának helye nincs.

A Posta nagy cég, lassan, talán csak óceánjáró módjára irányítható. De követendő példa van: a kéményseprőtől a víz/gáz/áramóra leolvasóig minden szolglátató hajlandó arra, hogy a személyes kontaktust igénylő ügyeikben ők maguk is tegyenek a találkozás sikeréért. Ha délelőtt nem ment, megpróbálják késődélután.

Amennyiben a Postának ez mégsem megy majd, XY és Z meg fognak egyezni abban, hogy mindent interneten intéznek. Ki jár rosszabbul?