Történt egyszer, hogy egy nagyhírű multinacionális cég megszerzett a menedzsmentjébe egy ­kiváló, elképesztően nagy reputációjú szakembert. Az úr nem volt már éppen csikókorú: amolyan élete teljében levő ember, aki szakmai hitelének no meg korábbi, átlagon felül fizető munkahelyeinek köszönhetően eg­zisztenciálisan igencsak biztonságban ­érezhette magát. De ami ennél is fontosabb volt számára, az az életminőség. (Bár mintha ezek a dolgok azért összefüggenének…)

Mert mit ér a rengeteg pénz, ha az embernek egyszerűen nincs módja ­elkölteni? Mert­hogy nincs rá ideje! Így hát emberünk felállított magának egy működési szabályt: ő bizony „csak” reggeltől estig adja életét és vérét a cégéért. Így is tett. Este 7 után letette a lantot, a családjának, a kedvtelésének élt. Tőle aztán jöhettek este 8 után e-mailek, sms-ek, telefonhívások.

Néha kíváncsiságból csak belekukkantott ugyan a levelezésbe, de erőt vett magán, nem reagált. Közben döbbenten nézte, micsoda e-mail-forgalmat bonyolítanak kol­légái, akár még az éjjeli órákban is... S nem privát levelezést folytattak! Hősünk pedig gondolta, neki szüksége van a magánéletre. Másnap reggel 8-kor aztán minden e-mailt megválaszolt, minden nem fo­gadott hívást lerendezett. De valahol azért érezte, hogy nem egészen cégkonform az, ahogyan a cégben ő működik. Más a cégvezér elvárása, a rendelkezésre állásával kapcsolatban messze nem ugyanúgy gondolkodnak. Előbb-utóbb mindketten érezték, nem lesz hosszú a „szerelmük”.

Hiába kiváló (szak)emberek mindketten, a munkaidőn túli kommunikáció kérdéskörén valahogy nem tudtak, netán nem is akartak túllépni. S bizony, így is történt. De a dolog azért happy enddel végződött: a cégvezér rövid időn belül megtalálta a hasonló kaliberű, 24 órás üzemmódban működő emberét. Hősünk meg „visszavonult”, most azt csinálja, olyan ritmusban, olyan időbeosztásban, amire már hosszabb ideje vágyott.

Mi tagadás, a tanmesében szereplő mindkét főhőst maximálisan megértem. Meghajtom a fejem a manapság renitensnek számító munkavállaló tartása előtt. De minden további nélkül elfogadom, ha egy vállalatvezető elvárja a menedzsmentjének tagjaitól, hogy szinte bármikor kommunikálni tudjon velük. Persze, hogy mikor, milyen formában, ahhoz azért kell (emocionális) intelligencia.

Tudom, én is „vegzálom” kollégáimat munkaidőn túl is. Nem unalmamban, meg nem azért, mert én akarok lenni a munka hőse, hanem azért, mert ez az időszak azért üzletileg hasznos periódus. S ha belegondolok, a legfontosabb, legjobb üzleti dönté­seim egy része pont ebben a „tiltott” napszakban született.  Igaz, van pár magamnak állított szabály, amit azért nem hágok át. Például szabadságuk alatt – ha nem ég a ház, márpedig nem szokott – nem kommunikálok velük semmilyen módon. Telefonon sem zargatom őket csak munkaidőben, s hasonlóképp sms-t is leginkább ebben az időintervallumban küldök nekik. Skype-on meg még véletlenül sem kopogok rájuk. De gátlástalanul írok nekik e-mailt a nap bármely órájában, hétvégén vagy akár a szabadságom alatt. Nem várom tőlük, hogy arra munkaidőn túl válaszoljanak. Ha ezt teszik, magukra vessenek, mert azt én biztos szinte azonnal lereagálom! És akkor garantáltan beindul a levelezgetés…

Persze nemcsak a kollégák érintettek a munkaidőn túli kommunikációs hadviselésben, hanem egy sor üzleti partner is. Ki ne tudná, hogy vasárnap esténként milyen jókat lehet e-mailezni üzleti ügyekben... S szinte mindenkinek van pár olyan munkakapcsolata, ahol a kommunikáció jó része igencsak abszurd időpontokban valósul meg. Ráadásul úgy, hogy az egyiküknek sincs ellenére. Mindez azért többnyire privát felhangoktól mentesen történik.

Én nagyon utáltam ugyan, de vajon ön hogyan viseli, ha már megint a vacsorába csörög a főnöke? Karrier rovatunkban erre keressük a választ.