2007 januárjában – amikor a Pew először kérdezett rá – még 38 százalék volt ez az arány. Az az érzésem, hogy klima- és környezetvédők egyelőre elvesztették azt a harcot, a hogy a „globális felmelegedés” – vagy visszafogottabban, ahogy az utóbbi időben a nemzetközi sajtóban is olvasom: a „klimatikus változások” – kérdéséből egy nagy globális politikai projektet csináljanak.

Ez egyben azt is jelenti, hogy Koppenhága után az idei cancuni klímacsúcs is kudarccal záródhat. Mint a zöld kérdésekre alapvetően fogékony magánember, korántsem örülök ennek, mint a biztonsági problémákkal foglalkozó szakember viszont megértem a kérdés iránti érdeklődés csökkenését.

Nem igen lehet másképpen ez egy olyan helyzetben, amikor az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) szakértőiről – a klímakérdés nagyhatalmú bíborosairól – kiderül, hogy téves (hogy ne mondjam: légből kapott) adatokat csatoltak az IPCC 2007. évi jelentéséhez. Például arról, hogy a Himalája gleccserei 2035-re elolvadnak, hogy Afrika termőföldjein 2020-re felére csökken a betakarítás, s hogy az éghajlatváltozás az Amazonas erdői-nek 40 százalékát fenyegeti pusztulással.

Egy héttel ezelőtt Mark Siddall, a bristoli egyetem kutatója és kutatótársai vonták vissza egy tavaly, a "Nature Geoscience" című folyóiratban közzétett tanulmányuknak azt a kitételét, mely szerint 2100-ig akár 82 centiméterrel is növekedhet az óceánok vízszintje. Akkor azt állították, hogy kutatásuk eredménye növelheti az IPCC előrejelzéseibe vett bizalmat, ma pedig – miközben bocsánatot kérnek – azt, hogy valójában nem tudják milyen mértékben emelkedhet az óceánok vízszintje.

Az IPCC védelmezői természetesen sietnek magyarázni a bizonyítványt. A koordinációs nehézségekre, továbbá arra hivatkoznak, hogy a testület nem folytat saját kutatásokat, így jelentéseikben előfordulhatnak kisebb tévedések. S persze hozzáteszik: ez utóbbiak nem kérdőjelezik meg a legfontosabb állításukat, hogy felmelegedés valós folyamat. S ezt én készséggel el is fogadom.

Csupán arra hívnám fel a figyelmüket, hogy az politikusok és az átlagemberek eleddig azért bíztak a testületben, mert úgy vélték, ott körültekintő, valóban tudós emberek ülnek, akik nem PR vagy egyéb megfontolásokból nem írnak le és nem tesznek közzé ostobaságokat. Magam megelégedtem volna például annyival: a globális felmelegedés létező folyamat, amelyhez minden bizonnyal hozzájárul az ember is, de egyelőre nem tudjuk biztosan végül milyen következményekkel jár. Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete azonban nem ezt tette, hanem – számos politikussal, például Al Gore volt amerikai alelnökkel összefogva – rá akart ijeszteni a világra. És ezt alighanem nagyon rosszul tette.

Az IPCC alighanem azért vesztette el a globális felmelegedés politikai projektjéért folytatott küzdelmüket, mert elfelejtett egy egyszerű igazságot. Azt, hogy: ha egy tudós a nagynyilvánosság elé áll, ha emberek sorsa függ kijelentéseitől, a tévedés luxusát nem engedheti meg magának.

Ha ugyanis téved (vagy manipulál), az emberek többé nem hisznek neki.