S miként az várható volt, a legegyszerűbben és a legprovinciálisabban gondolkodók rögtön a magyar katonák hazahívásánakgondolatával reagáltak az eseményre.

Magam azok közé tartozom, s szerencsére a sajtóban ezek a hangok is helyet kaptak, akik annak ellenére is erőteljesen ellenzik a magyar katonák hazahívását, hogy magát az afganisztáni missziót már rég óta több szempontból is kudarcnak tartják. Úgy gondolom ugyanis, hogy egy ENSZ-felhatalmazással indított, közösen eldöntött NATO-missziónak közös kivonulási tervek alapján kell befejeződnie, és semmiképpen sem úgy (még ha láthatóan ez tetszene is a magyar közvélemény és a politikai szereplők egy – mellesleg magát rendszeresen igen bátornak tartó – részének), hogy a szövetség egyes tagországai egyenként menekülnek el a hadszíntérről.

De ott kell maradnunk azért is, hogy – ha már a NATO-csatlakozáskor sok egyéb mellett aláírtuk, hogy hozzájárulunk a szövetség valamennyi közös missziójához (s nem csak azokhoz, amelyek tetszenek vagy hasznosak nekünk!) – ne csináljunk bohócot magunkból. És akkor még nem is említettem az afganisztáni helyzet biztonságpolitikai vonatkozásait (például az ország instabilitását, a világ ópiumtermelésében és kábítószer-forgalmazásában betöltött szerepét), amelyek attól, hogy a nemzetközi koalíciónak nem sikerült megoldania őket, azért még továbbra is kockázatot jelentenek.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a magyar kormánynak ne lenne mozgástere a misszió befejezésének elősegítésére!

Egyrészt, ha úgy ítéli meg helyesnek, csatlakozhat azokhoz az országokhoz (s ilyenek vannak: Kanada, Lengyelország), amelyek a NATO őszi, lisszaboni csúcstalálkozóján egy részletesebb kivonulási stratégia elkészítésére kívánják rábeszélni a szövetséget.
Másrészt – átalakítva a jelenlegi magyar afganisztáni misszió belső struktúráját – olyan feladatokra teheti a hangsúlyt (legfőképpen az afgán biztonsági erők kiképzésének elősegítésére), amelyek révén az afgánok gyorsabban lehetnek képesek saját államuk fenntartására. Ez utóbbi több szempontból is előnyös lehet. Mert nem ítéli tétlenségre a bagláni magyar PRT tagjait (akik a biztonsági helyzet romlása miatt egyre kevésbé tudják ellátni eredeti, segélyezési faladatukat), és mert jelenleg a harci tevékenységet folytató egységek mellett a kiképzési feladatokat végző katonai és rendőri egységek politikai árfolyama a legmagasabb a szövetségen belül.

Két dolgot azonban nem tehet meg a magyar kormány: nem hajolhat meg azon provinciális követelések előtt, melyek a magyar katonák azonnali hazahívását szorgalmazzák, s felelősen nem ígérhet olyat a közvéleménynek (hál’ istennek: nem is teszi), hogy több magyar katona nem esik áldozatul a missziós tevékenységünk során. Minden Afganisztánra, illetve Baglánra vonatkozó elemzés ugyanis ennek épp az ellenkezőjére figyelmeztet. Amikor e sorokat írom, az afganisztáni nemzetközi misszió halálos áldozatainak száma 2030. Ezek között „csupán” három magyar. Összehasonlítva számos más országgal, a magyar veszteségek sem számszerűen, sem arányait tekintve nem mondhatók kirívónak. Még akkor sem, ha minden katonahalál nagyon fájdalmas.