Valóban, a hosszú trendek fordulóját tapasztalhatjuk. Európa kivételesen magas életszínvonalának megőrzésében a bevándorlók fontos szerepet töltöttek be, nélkülük ma aligha működnének a futószalagok, és Brüsszel kávézóiban is önkiszolgálásra kellene átváltani, ha a bevándorló pincér nem sietne elénk.
A nyugat-európai bevándorlásban történelmi sorstársaink jelentős szerepet játszottak: 2004-től az ott dolgozó kelet-európaiak a nyugat-európai GDP-hez 0,8 százalékkal, azaz 50 milliárd euróval járultak hozzá. A bevándorlók többsége azonban török, afrikai és persze ázsiai. A valahai vendégmunkások szülőföldje (Olaszország, Spanyolország és Portugália) maga is célpontja a bevándorlásnak.

A válság csak rátett egy lapáttal a növekvő idegengyűlöletre, és mintegy beemelte a politikai főáramlatba. Nem hiszem, hogy az európai bevándorlás miatt érdemes volna a mindig a trendi csapást kereső politikusokon gúnyolódni, ezúttal a probléma hosszú távú, strukturális, és nem lerázható.
Európa népessége rövidesen évi egymillióval csökken és ennél is nagyobb ütemben öregszik. Ha így folytatódik, Európa a képezett munkaerő kínálata és a piac nagysága szempontjából Amerika és a nagy ázsiai országok mögé csúszhat. Ázsiát persze érteni véljük, de Amerika úgy jön a képbe, hogy ott is csökkenne a népesség, ha nem volna a bevándorlásnak a fentebb idézett mértékű folyamata. Igaz, hogy az amerikai olvasztótégely, amely a new yorki tornyok lerombolását követően a muzulmán komponensek olvasztására már kevésbé alkalmas.

Egy pillanatra se feledkezzünk meg azonban arról, hogy a feszültség nem az autógyártók vagy a mezőgazdasági vállalkozók irányából éleződik. A probléma részben az illegális munkavállalás, amelynek során az adóhivatal és a legális munkavállalók érdekei súlyosan sérülnek. Tartós vesztesnek az adóhivatal látszik, a legtöbb helyen az illegális munkavállalás a hiányzó munkavállalók helyére lép, azaz, ha előbbieket hazaküldik, valószínűleg csak pár helybéli lépne a helyükre, és a gyümölcsfák is szedetlenül maradnának. Igaznak látszik ez az USA déli részében és Nyíregyháza fele is.

A helybéliek által nem művelt egyszerű és bonyolult szakmákat tehát gyakran a bevándorlók gyakorolják, kezdve a mezőgazdasági munkásoktól a sebészekig. Ez a hosszútávú elem, hosszá kell szokni. És természetesen nem csak a bevándorlókról, hanem a már ott élőkről is szó van. Európa grandiózus jóléti államot működtet, és ez a hazai pályán kilátástalan helyzetben lévőket (otthoniakat és bevándorlókat egyaránt) mágnesként vonzza. Válság idején a jóléti állam ólomsúlyként húzza le a levegőért kapkodó gazdaságot, és a legnagyobb probléma vele az, hogy az életet túlélhetővé teszi, azonban a szegénységet rosszul kezeli, és a kulturális felzárkóztatásban elért sikereket is viszonylagosnak mondhatjuk, vagyis a problémát nem kezeli, hanem stabilizálja.

Európa hátat fordítani látszik az elmúlt 20 évének. Olaszország déli részében felfegyverzett csendőrök ürítik ki a munkanélküli illegális bevándorlók táborát. Sárközy elnök a Kulturkampf műfajában, a francia identitásért indult csatába, oldalán egy volt szocialista politikus miniszterrel, a svájciaknak a minaretépítésből lett elegük. Újra élednek a bevándorlási kvóták, Spanyolország és Csehország pedig fizet a bevándorlók kivándorlásáért.

Csakhogy ezzel legfeljebb a szociális államra nehezedő terhek lesznek kisebbek, de nem terem több munkáskéz és képzett elme. Európának talán a bevándorlást jobban kezelő Amerikától és Kanadától kellene tanulnia. A lerázhatatlan nagy kérdés és feladat tehát a szegénység és a kulturális másság kezelése, összeillesztése a munkaerőhiánnyal és a termelékenység iránti követelményekkel, és mindez Európa politikailag nem egységes területén. A hatékony, olcsó, a választási kampányban kifizetődő xenofóbia elharapózása életveszélyes és kiszámíthatatlan.

Az európai politikusok persze most is a tömeg alakját figyelik, hogy az elejére álljanak. De vajon arra van-e a megoldás?