Sokan ismerhetik ezt a tréfás, becsapós levezetést, és bizony nem is keveseknek gyűlik meg a baja vele, hogy megtalálja a „kegyes csalás” hatásmechanizmusát. Pedig ez fontos képesség, aminek jó hasznát vesszük akkor, amikor ilyen állítással találkozunk:
„Minél több folyóirat érhető el online, annál kevesebb ezekben publikált cikkre hivatkoznak a tudományos kutatások referencialistáiban”.

Neville Holmes furcsa tételt állít fel számunkra: (The Death of Human Understanding Computer, 2008 Oct. 41. évf. 108,106-107.p.) pusztán attól, hogy széles körben elérhetővé váltak a szakfolyóiratok a Weben, csökkenésnek indult a hivatkozások száma (ami baljósan hangzik a szellemi termelés jövője szempontjából). Holmes feltehetően nem erre gondol, csak gondatlanul fogalmaz.
A problémát minden bizonnyal a tanulmányokat közlő online szakfolyóiratok számának meredek gyarapodásában látja, azt sugallva, hogy a közölt szakszövegek mennyiségnövekedését nem követi a tartalmakra fordított, hivatkozás-szaporításban tetten érhető figyelem. Másképpen: a felhasználás elmarad a gyártástól, és ez sötét árnyékot borít az ismerettermelés és fogyasztás jövőjére. 

Jellemző, hogy egy több évszázados, számtalanszor megcáfolt közhely (t.i. hogy belefulladunk saját szövegtermelésünkbe) újracsomagolt változata két sorban megfogalmazható, de hibáira, csúsztatásaira, végiggondolatlanságára sok-sok bekezdést kell szentelnünk, hogy egyértelmű és világos legyen, mi a baj.

Először is nem derül ki, hogy Holmes abszolút számokra vagy arányokra gondol, hogy bármelyikről is van szó, hol vannak mögüle az adatok. Úgy tünteti fel továbbá, mintha a kvázi-egyenletnek pusztán két eleme (oldala) lenne, a folyóiratszám és a hivatkozás. Valójában négy eleme van: új tudományos tartalmak létrehozása (1), ezek megjelenésének, publikációjának, közzétételének jellegzetességei (2), a nyilvánossá lett tudományos szövegek fogyasztásának, hasznosulásának, továbbélésének kérdései (3) és végül a tartalmak hivatkozások formájában mérhető értékelése (4).

Ugye azonnal fel is ismerjük a csalafintaságok első rétegét? A hivatkozások számának követésével nem azt mérjük, hogy volt-e értelme létrehozni egy adott közleményt, hogy azt használta-e valaki (egy tudományos szöveg számtalan formában hasznosulhat másképpen is: elolvassák, és formálja a gondolkodást, közvetlenül vagy közvetve befolyásolja a szellemi útválasztásokat, de nem épül be saját közleménybe. Részeiben vagy egészében szakirodalommá válik felsőoktatási intézményben, és nagyon sokan szereznek ebből ismereteket. De még az hasznosulás, amivel egy adott rendszerezés hozzájárul a szerző gondolkodói fejlődésének valamelyik állomásához.  A hivatkozásmérés korlátozottan és alkalmilag a tudományos teljesítmény elfogadottságára, a szerzők presztízsére, ismertségére vonatkozó állításokhoz használható.

Valószínűleg senki nem vitatja azt, hogy a tudomány és a megoldásra váró problémák természeténél fogva a közlemények formájában megjelenő új tudás minél nagyobb mennyisége kívánatos. Ehhez a közleményeket létrehozók számának növekedése és/vagy a szerzők nagyobb termékenysége, tanulmányírási hajlandósága egyaránt hozzájárulhat. Az az igény, hogy szülessen kevesebb, publikációban testet ültő új tudás, azért, hogy ne csökkenjen az egy közzétett tudáselemre eső hivatkozások száma, semmiképpen nem írhatja felül az új tudások minél nagyobb mennyiségben való létrehozásának imperatívuszát.
Ez az a pont, ahol Holmes – ha módot adnánk rá – feltehetően úgy pontosítaná a tézisét, hogy ő csak arra akart utalni, hogy a hivatkozások csökkenésén keresztül valójában a tudományos közleményeknek a gyarapodással párhuzamos minőségromlására igyekezett felhívni a figyelmet. (Amiből egyenesen következne az a nélkülözhetetlen előfeltevés, hogy a hagyományos, nyomtatott csatornákat megkerülő online szakmai publikációk pusztán a közlés módja miatt alacsonyabb értékűek lennének. Ennek bizonyításával a szerző adósunk marad).

De itt még nincs vége. Mi is történik akkor, amikor szaporodik az online formában (is) elérhető folyóiratok száma? Milyen jelenség áll mögötte? Alapvetően két felhajtóerőt látunk mozgásba lépni. A zárt, nagy presztízsű, profit-elven működő, és evvel párhuzamosan korlátozott közlemény-felvevőképességű folyóiratok „elitvilága” mellé alternatív felületek létrehozását (hogy több és korlátlanul hozzáférhető szöveg jelenhessen meg), másrészt a tudomány kohójában állandóan újraformálódó tudomány-közi határok, tématerületek, megközelítésmódok, módszertanok által szakadatlanul igényelt specializációt, amellyel egy-egy szűkebb, frissen kialakuló, „emergens” téma művelői számára biztosíthatóak a közös gondolkodás szakosított keretei. Ismételten azt kell mondanunk, hogy mindkét „irány” sokkal erősebb és fontosabb annál, mint hogy mondvacsinált és bizonytalan minőségi fenntartások miatt megkérdőjelezzük a létjogosultságát. (A „hogyanról” természetesen lehet és kell is beszélni, alapos ismeretek és kiérlelt megfontolások alapján).