A tervezet elsődleges üzenete a racionalizálási szándék: meddig és milyen mértékben vállaljon felelősséget ill. közpénzből fenntartási kötelezettséget az állam a hír-és műsorfolyam nem piaci alapon működtetett intézményeiben. A mérték azonban a válaszott funkció függvénye, a funkciót pedig stratégiai és cselekvési alapdokumentumoknak kell tisztáznia, amelyek közösen kialakított és elfogadott célok megvalósítása érdekében születnek meg.
Mindebből persze, érthető módon, egyelőre nem nagyon látszik semmi: azért fontos mégis, hogy ilyen módon kerülhet most tárgylemezre ez a terület, mert az információs társadalom politika elmúlt másfél évtizedének mostohagyermekéről van szó. Paradox módon ugyanis éppen az információáram kulcs-területei maradtak ki a stratégiai tervezésből és az „info-retorikából”.

Az informatika és a telekommunikáció kérdéseit technológiai és jogi-szabályozási oldalról viszonylag könnyen és egységsen lehetett mindig is megközelíteni, de az össz-kormányzati figyelem helyett kialakuló divizionális szintű felelősséggel (kormánybiztosság, minisztérium, majd később minisztériumi részleg) nem fért össze a „beleavatkozás” más kormányszervek és hatóságok „kompetenciáiba”.

 Márpedig egy rendszerszemléletű információpolitikában nagyon sok terület ér össze, amelyeket egységes koncepció és szemlélet jegyében célszerű kezelni. Ha épp a médiapolitika felől indulunk el, a rádió és a televízió mellé azonnal odakívánkozik a nyomtatott sajtónak a jelenleg pusztán a folyóirattámogatások rendszerével alakított erőtere vagy éppen az internetes tartalomszolgáltatással kapcsolatos állami szerepvállalás kérdésköre (beleértve a kulturális örökség digitalizálásához kötődő területeket is).
Szorosan összefügg mindevvel a könyv-és kiadáspolitika, amelynek központi befolyásolására szintén támogatási programok hivatottak. Innen egyetlen lépés a könyvtárpolitika, különös tekintettel a tudományos versenyben maradáshoz nélkülözhetetlen szakirodalmi tájékoztatás és a nagy nemzetközi adatbázisokhoz való hozzáférés alaprendszereinek biztosítására. Ne felejtsük ki a sorból a levéltárügyet és az elektronikus levéltárakra való átállás feladatait.

A nagy, központi információs üzemek (mint az Országos Meteorológiai Szolgálat, a Központi Statisztikai Hivatal vagy a Magyar Távirati Iroda) meg-megújítandó küldetésnyilatkozatokhoz igazított működtetését. A végpontok közötti információtovábbítástól központi információlogisztikai szereplővé fejlődő Magyar Postával kapcsolatos tulajdonosi pozíció finomhangolását a megváltozó iparági környezetben.

A kormányzat hatalmas és az ügyféltranzakciókon túlmenően számos felhasználási lehetőséget kínáló információvagyon előállítója, gazdája és szolgáltatója: a geoinformatikai alaprendszerektől (földhivatali nyilvántartások, kataszterek, különböző térkép-adatbázisok, beleértve a közműtérképeket) a természet-és környezetvédelmi információs rendszereken át az úthálózatra, a közlekedésre, a forgalomra, turisztikai tudnivalókra vonatkozó naprakész adatok biztosításáig, de a szabadalmi információktól a munkaügyi nyilvántartó rendszereken át a felvételi tájékoztatókig vagy a közhasznú adatbázisokig.

És a sornak még nincs vége: az integrált információpolitikához olyan „domainek” is tartoznak még, mint az ország jövője szempontjából meghatározó idegennyelv-ismeret, vagy a közterületek, közintézmények, utak információs objektumokkal való professzionális ellátása, a fizikai mozgás jelzésekkel való orientációjának (jelezés – signage – és digitális jelezés - digital signage) kultúrája. De ide tartozik többek között a Magyarországról szóló információk intézményes generálása is,, amelyről „országpropaganda” címszó alatt oly sok szó esett az elmőlt évtizedben.

Egy átfogó kormányzati információpolitikának valamennyi területet komplex módon kell kezelnie: korszerű jogi és technológiai szabályozással, professzionális menedzsmenttel, ahol szükséges, alaprendszerek fenntartásával és fejlesztésével, népszerűsítéssel, magára az információpolitikai területre vonatkozó friss ismeretek folyamatos termelésével ill. legjobb gyakorlatok formájában történő „importálásával”. Az információs folyamatok hatékonysága a kormányzati munkának, a „back office” tevékenységnek is fontos „indikátora”,  ezért kell kiemelt figyelemnek öveznie a következő periódusban a kormányzati üzem más szempontból is meghatározóan fontos területét, az információ-és tudásmenedzsment korszerű megoldásainak bevezetését ill. felhasználását.

Az információk minősége, frissessége, rendelkezésre állása nemcsak a politikának, a gazdaságnak, a tudománynak, hanem a helyi közösségeknek, a családoknak, az állampolgároknak is létfontosságú, a megfelelő helyzetértékelések, a jó döntések és a sikeres cselekvés zálogaként. Elsősorban emiatt értékelődött fel az információszabadság mint politikai filozófiai és jogi kérdés, ill. az a nagyon praktikus kihívás, hogy hol érdemes piaci szereplőkre bízni adott tevékenységeket, és hol érdemes közpénzből előállítani és frissíteni az információvagyont, amit aztán „közjószágként” használhat mindenki.

Az új kormánynak elsősorban erre a kérdésre kell majd válaszolnia.