Korántsem mindegy azonban, melyik kifejezést használjuk: mindegyiknek más ugyanis a „kiterjedése”, és ennek megfelelően más Uniós irányelvekhez, alapdokumentumokhoz, intézményekhez kell igazodnia, más szakmai kapcsolatrendszerbe kell beágyazódnia, és másfajta kormányon belüli munkamegosztásra kell épülnie.

Az informatikai stratégia elsődleges fókusza a gazdaságfejlesztés: elsősorban az informatikai iparág versenyképességének megteremtésével vagy fokozásával kapcsolatos lépések tartoznak jellemzően ide, beleértve a „nagyfogyasztónak” minősülő közszféra informatikai beszerzési és fejlesztési igényeit. A nyitott kérdés csak az, hogy mely kormányzat milyen tágan értelmezi az „informatika” fogalmát (beleérti-e például az információ-és tudásipart is, az adatbázis-és tartalomszolgáltatóktól a piackutatókon át a konzultánsokig, a (tovább)képző cégekig, az (online) PR-és marketingcégekig, stb.)

Amikor infokommunikációs stratégiáról beszélünk, a fenti tartomány kibővül a távközléssel, az egykori telematika (telekommunikáció + informatika) némiképp szerencsétlenül elterjedt mai változataként, az iparfejlesztés mellett elsősorban szabályzási kérdésekre koncentrálva, minden, Internettel, mobil telefonnal, elektronikus (kormányzati) szolgáltatásokkal kapcsolatos szakmapolitikai és fejlesztési területet integrálva. A nagy vízválasztó ebben az esetben az szokott lenni, hogy a médiát (elsősorban a televíziót és a rádiót) is magába foglalja-e a tervezés és az irányítás gépezete: a Nemzeti Hírközlési Hatóság és az ORTT közös jövőjével számoló elképzelések arra engednek következtetni, hogy Magyarországon effajta „nagy” integráció készül.

Az e-stratégia sajátos, ritkán formalizált tervezési „gyűjtőkategória”: minden olyan fejlesztési kérdés idesorolható, amely az informatizálás (elektronizálás) alapvető infrastrukturális, hozzáférési, alkalmazási és üzleti kérdései mellett az informatikai (hálózati) fejlesztések révén előrevihető ágazati programokat is magába foglalhatja. Így kerülhet egymás mellé a szélessávú Internet-használat elterjesztésétől az e-agráriumig vagy az e-egészségügyig minden olyan terület, amely leképezhető egy kormányzat divizionális (miniszteriális) szerkezetén belül. Emellé társulnak még a „horizontálisan” értelmezhető, összetett feladatok, mint az e-befogadás (e-inclusion, a „digitális szakadék” betemetése) vagy az e-literacy, a digitális műveltség terjesztése, sőt akár maga az e-kormányzat (e-government) is, a belső (back-office) és az állampolgárokkal ill. az államigazgatás más „ügyfeleivel” való érintkezést biztosító külső, tranzakciós felületeivel (front-office), ahogy az egykor az Unió E-Europe programjában is történt.

Az is látszik ugyanakkor, hogy – végre – megjelent a tudatos beavatkozás szándéka az információpolitikába (information policy) is, az információ-előállítás, megőrzés, ellátás és szolgáltatás nagy nemzeti közintézményeivel (MTI, Posta, KSH, OSZK, stb.) kapcsolatos néhány kérdés napirendre tűzésével (Részletesebben lásd: egy korábbi írást - Jövőfürkésző 1.).

És hogy vajon mindezek végül is egy olyan átfogó információs társadalom stratégiában oldódnak-e fel, mint amilyen a MITS (Magyar Információs Társadalom Stratégia 2003-2006) vagy a NITS (Nemzeti Információs Társadalom Stratégia 2001-2002) volt egykoron, azt egyelőre nehéz megmondani. Egy információs társadalom stratégiának elvileg valamennyi bemutatott területet tartalmaznia kellene, a tudástermelés, az innováció, az oktatás és a kultúra középtávú fejlesztési feladataival integrálva. Hogy nem ilyesmi készül, azt az sejteti, hogy az államigazgatás magas fokú szervezeti integrációja nem ebbe az irányba mutat, és sem a választási kampányban, sem a kormányprogramban nem jelent meg kormányzati prioritásként az információs társadalom ügye. Közvetve az is az infokommunikációs stratégia felé mutat, hogy a megszólaló politikusok az „iparági szereplőket” és a „vállalkozói szervezeteket hívták párbeszédre” a formálódó dokumentum szakmai előkészítéséhez.

Ne felejtsük azonban el, hogy nem az számít, hogyan nevezzük, sem az, hogy mit tartalmaz, milyen területekre terjed ki a majdani stratégia, hanem az, hogy mekkora lesz a megoldó értéke, milyen beavatkozásokkal milyen folyamatok elindításában vagy alakításában segít. S noha nagy érdeklődéssel várjuk a dokumentum őszre ígért megszületését, máris a végrehajtás pénzügyi és szervezeti kérdéseit, tudás-hátországát, humán infrastruktúráját, kormány-szintű garanciáit, ellenőrző mechanizmusait és a társadalmasítás lehetőségeire mutató jegyeit fürkésznénk legszívesebben. Tervekben ugyanis soha nem volt hiány, a következetes és eltökélt megvalósítás „hibádzik” vagy 15 éve, négy-öt kormányzati ciklus óta. De arra, hogy ezen a területen sikerül-e előre lépni, úgyis csak évek múlva kapjuk meg a választ. Oly régóta várunk azonban, annyi elszalasztott esélyt láttunk már, hogy nehéz türelmesnek lenni ilyenkor – szerencsére néhány hónap múlva már tisztábban fogunk látni.