Nemzetközi rangú kutatókból, fiatal, tehetséges doktoranduszokból és diákokból, technológia-érzékeny fejlesztőkből és kiváló menedzserekből ütőképes szakmai és kutatói közösséget kovácsoltak, Egyszerre futtattak elméleti programokat, terepmunkákat (például Afrikában), társadalmi szempontokra figyelő szoftver-és hardver-innovációkat és folytattak igényes oktatómunkát. A világ legjobb kutatói adták egymásnak a kilincset vendégelőadóként, hírlevelük minden társintézménybe eljutott, hiteles szereplőként hozták tehát létre az információ társadalmi vonatkozásaival foglalkozók világméretű szakmai hálózatát 2006-ban.

2010-ben, éppen ennek a hálózatnak a harmadik találkozóján kellett szomorúan értesülnünk arról, hogy a műhelynek vége. Egyetempolitikai megfontolások miatt csak egy ipari kapcsolatokkal rendelkező kisebb egység maradhat életben, a többieknek ősztől menniük kell, a továbbiakban nem tart rájuk igényt a Salzburgi Egyetem. Így aztán a kiváló szakemberek Uppsalától Pekingig, Bécstől az Egyesült Királyságig „szertefröccsennek” a nagyvilágba, és tudásukat majd mások javára kamatoztatják. Ilyesmi elő-előfordul az egyetemi-akadémiai világban, források elfogynak, prioritások megváltoznak, mégis nehéz elképzelni, milyen megfontolások vezethetnek döntéshozókat előre mutató, perspektivikus kezdeményezések elpusztítására.

Mindez annál is különösebb, mert ennek a bizonyos találkozónak a helyszíne a Katalán Szabadegyetem (Universitat Oberta de Catalunya, UOC) castelldefellsi technológiai parkjában álló négyszintes, modern épület, az IN3 (Internet Interdisciplinary Institute) kizárólagos otthona. Az intézetnek még egy, hasonló értékű épülete van Barcelona szívében is (Media TIC Building). Ebben a két, egyenként milliárdos értékű ingatlanban dolgozik az a 80 (!) kutató, 11 kutatási asszisztens, 22 doktori ösztöndíjas diák és egyidőben nagyjából tucatnyi vendégkutató, akik Barcelona város, Katalónia, Spanyolország és az Európai Unió jóvoltából a digitális jövő legfontosabb szellemi laboratóriumává kívánnak fejlődni, a térség és a világ egyik vezető intézményeként, méreteiben és kisugárzó hatásában felülmúlva az ezidáig mindenki által irigyelt OII-t (Oxford Internet Institute).

És vajon miért rögtön az jut minderről eszembe, hogy Magyarországnak mekkora szüksége volna életképes, fenntartható és a nemzetközi élvonallal lépést tartani képes szakmai műhelyekre, tehetséges doktoranduszokra, előrelátó egyetemvezetőkre, eltökélt politikusokra, hogy az információs társadalom versenyfutásban reményünk maradjon a világ szakmai élvonalával való párbeszédre és korszerű tudások jól megtervezett termelésére és sokszorosításra? De mire idáig eljutok, csendben megszólal bennem a realista: már annak is örülni kellene, ha a meglévő „csomópontok” életben tarthatóak volnának.