A több mint hatszáz jelentkezőre való tekintettel igyekeztünk erősen „megadni a módját”, és minden létező és nem létező megoldást bevetettünk. Az órák a nagyelóadóban mindig zenei bejátszással kezdődtek, egy zenei szerkesztővé tett diák-szövetségesnek köszönhetően, aki jóelőre egyeztetett az aktuális előadókkal.

Ahol mód volt rá, versbetétekkel színesítettük és illusztráltuk a témákat, visszatérően foglalkoztatva két „versmondó lányt” (szintén kurzus-résztvevő diákokat). A színpadon folyamatosan jelent volt rajtuk kívül három-négy oktató, akik a prezentációját kivetítő társ előadásával egyidőben egy másik kivetítő segítségével folyamatosan tartalmakat hívtak be az Internetről, amivel kiegészítették, megvilágították, adatolták vagy éppen további képekkel és szövegekkel árnyalták az éppen futó kérdéskörök tárgyalását.

Az előadásokat az oktatók pódiumbeszélgetése, diszkussziója zárta, amibe a hallgatók kérdésekkel folyhattak bele. Minden egyes alkalom felvételre került, és egy saját Web-oldalról lehetett letölteni az egyes órák teljes anyagát. A vizsga a könyvtárunk által fejlesztett programmal, kitöltős teszt formájában, 150-es „turnusokban” zajlott.

Sok szempontból volt tanulságos az a félév. A streaming elérés és a tesztkitöltős vizsga lehetősége miatt az érdeklődők nagyobbik része „lemorzsolódott” a kontaktórákról, és a sorozatot egy kb. 200 fős „kemény maggal” fejeztük be. (Senki nem bukott meg a teszten, igaz, a jelesek száma sem érte el a résztvevők 5 százalékát). Olyan mennyiségű időt és energiát igényeltek az előkészületek, annyi egyetemi oktató összehangolt munkájára volt szükség, annyira nem illett mindez a megszokott teljesítményértékelési rendbe, hogy letettünk a folytatásról. Időről időre felvetődik az ismételt meghirdetés gondolata, de nem tudom, lesz-e még feltámadás.

Mit olvasok erre a napokban? Az USC (University of Southern Carolina) filmművészeti tanszékén „kísérleti interaktív médiaprogramok” címen olyasmivel kísérleteznek, hogy a tanórák közben speciális feladatot bíznak az egyik diákra. Információfelelős lesz, aki az óra folyamán négy óriásképernyőre folyamatosan extra tartalmakat, mozgóképeket, Web-oldalakat vadászik, amelynek révén „a tanár vagy az előadó által elmondottak extra mélységet nyernek”. Ezt a szereplőt a dél-karolinaiak (minden bizonnyal a disc jockey mintájára és nem a rodeókra gondolva) „google jockey”-nak nevezték el.

Moliere úrhatnám polgárához hasonlóan, aki módfelett csodálkozott, amikor kiderült számára, hogy egész életében prózában beszélt, most már mi is tudjuk, hogy mit csináltunk két évvel ezelőtt. Azért arra még feltehetően várni kell, hogy a DJ mintájára GJ (dzsídzsé) formájában el is terjedjen a „keresőlovas”, de ami késik, nem múlik.