– A motiváció az, ami
továbblendít, hogy az ember széttört arccsonttal is a medencébe tudjon ugrani?
– A konkrét
eset egy vasárnapi bajnoki döntő utolsó mérkőzésén történt. Megnyertük az
aranyérmet, de kialakult egy verekedés a medencében: eltört az arccsontom és a
járomcsontom, megrepedt az állkapcsom és enyhe agyrázkódást is szenvedtem.
Kórházba kerültem, miközben öt nappal később Bajnokok Ligája négyes döntőt
kellett játszanunk. Hétfőtől csak az járt a fejemben, miként lehet megoldani,
hogy törött arccsonttal is ott legyek a medencében. Ha kapok még egy ütést,
vége lehet mindennek. Végül egy orvosi segédeszköz-készítő üzemben
csináltattunk egy védőlemezt a vízilabdasapkára, ami megvédte az arcomat, a
szemem alatti részt. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az elődöntőt
pont a volt olasz csapatom ellen játszottuk, nekik pedig eszükbe sem jutott
bántani, annál fontosabb volt számukra a sportszerűség. Azon a meccsen, öt
nappal a verekedés után a csapat legjobbja voltam négy góllal.
Ha a
motivációt és az adrenalint összetesszük, az nagyon komoly dolgokra képes az
élsportban – ezt próbálom az üzleti életben is továbbadni. Ne a külső, nehezítő
körülményeken gondolkodjunk egy adott projektnél, hanem vessük bele magunkat
maximálisan a feladatba, és mindig az éppen soron következő kihívást oldjuk
meg.
– Számodra mit jelent
a motiváció?
– Mindent. A
vízilabda pályafutásomat és az eddigi életemet mindig is erősen befolyásolta,
hogy mennyire voltam motivált. A tudásom és az erősségem sokszor abban
nyilvánult meg, hogy a motiváltságom miatt lendíteni tudtam a csapaton. Amikor
már mindenki nagyon fáradt volt a vízben, szúrt az oldala, görcsölt a kar- vagy
a lábizma, akkor a motiváció adott plusz erőt. Sok mérkőzés végén sikerült a
fontos pillanatokban passzt adnom vagy gólt lőnöm, elsősorban a belső hajtóerő,
az elszántság miatt. Mindig és mindenben igyekeztem a tőlem telhető legjobb
szintet elérni. Egy lazább edzésen is, ha azt mondta az edző, hogy ússzunk 70
százalékos lendülettel, inkább 76 százalékkal próbáltam úszni, mintsem 68-cal.
– A különböző
életszakaszaidban mi volt a hajtóerő?
– Mindig a jobbá, a többé válás emberileg, és a siker, a következő
pillanat sikere. Persze le lehet bontani életszakaszokra. A pályám kezdetén az
hajtott, hogy nem tudtam, mi kell ahhoz, hogy olimpiai bajnok legyek, hiszen
ennek nincs mértékegysége. Például egy jogi diplomához kell 35 sikeres vizsga,
egy államvizsga, egy szakdolgozat és az ember a végén a kézébe veheti a
diplomát. De mi kell ahhoz, hogy bekerülj az olimpiai csapatba, és ne csak
álmodj róla, hanem meg is nyerd az olimpiát? Mi kell ahhoz, hogy a világ egyik
legjobbjává válj és így segítsd a csapatodat a következő aranyéremhez? Bennem
az volt a szupermotiváció, hogy ha sokkal többet teszek meg, mint amennyit
elvárnak, akkor is erős maradok, ha kicsúszik a zsákból néhány tényező, például
a szerencsefaktor.
Természetesen voltak lépcsők – kamaszként az, hogy a felnőtt csapatba
kerüljek, majd felfigyeljenek rám a válogatottban, aztán kijussak az olimpiára,
oda pedig aranyérmet nyerni megy egy magyar vízilabdázó. De élesen nem különül
el ez a fajta, lépésről lépésre építkező motiváltság attól, hogy a következő
lövést be akarom lőni, a következő passzt tökéletesen akarom odaadni a
társamnak, a védekezésben pedig nem akarok hibázni. Mert mindig a következő
pillanat a tét. Sosem a könnyebb végét fogtam meg a feladatoknak, amit
egyébként a fiatal generációknál problémának látok – véleményem szerint ez a
motiváltság egyik fő ellensége. Persze megváltoztak a körülmények, jellemzően
más lett a társadalmi, családi háttér, de természetesen sok motivált és
tehetséges fiatallal is találkozom.
– Ha cégvezetői
körben motivációról beszélünk, általában motivációs eszközökre (cafeteria, több
fizetés, nagyobb autó, home office) gondolnak. Te mindvégig belső motivációról
beszéltél.
– 35 éves
koromban a londoni volt a negyedik olimpiám, amikor is három aranyérem után
ötödikek lettünk. Nem sikerült az aranyérem, és ekkor kezdődött az életemben a
civil pálya felé nyitás, egyre több helyre kaptam felkérést és sok
cégvezetővel, üzletemberrel találkozhattam az előadások,
kerekasztal-beszélgetések során. Sokszor merült fel bennem is a kérdés: vajon
attól lesz valaki jobb munkaerő, mert cafeteriát kap? Attól válik valaki jobb
vezetővé, mert még nagyobb céges autója lesz? Pillanatnyilag hatásos lehet,
igen. De a sport egészen másra tanít. Ha nem lett volna belső motivációm, akkor
három-négy hiba után valószínűleg eltűntem volna a süllyesztőben. Akkor vajon
a
több pénz segített volna a jobb teljesítmény elérésében? Vagy számítana a siker
elérésében, hogy kinek márkásabb az öltönye, az órája a csapatban? Nem.
Ezt a
hozzáállást, gondolkodásmódot igyekszem a saját példámon keresztül átadni,
átültetni a céges környezetbe.
– Mi érdekli
leginkább az üzletembereket a karrieredből?
– A
problémamegoldás. Főként ilyen irányú kérdéseket kapok, ami érthető is. A
céges, multinacionális környezet persze más, mint a sport, de a példákat üzleti
nyelvre lehet fordítani.
– Az életed többi
színterén mi motivál?
– Ahogy a
mondás tartja: „kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba”. Tehát olyan
sikereket, mint a vízilabdában, valószínűleg nem érek el újra másban, hiszen ez
a sport az életemet jelenti hatéves korom óta. Mi 35-40 évesen kezdjük az új
életünket. Éppen ezért a fő motivációm az, hogy találjam meg azt a feladatot,
kihívást, ami örömöt és maximális elköteleződést jelent számomra az élsport
utáni életben, és ami által testileg, lelkileg is egészségesen élhetek tovább
–
anélkül, hogy azt az álmot kergetném, hogy átélhetem még egyszer ugyanazt a
mindent elsöprő érzést, mint amikor a vízilabdában olimpiai sikereket értem el.
– Ha a Nagy
Sportágválasztót nézem, ezt sikerült is megtalálni.
– Így van. A
Nagy Sportágválasztó és a hozzánk tartozó Ötpróba Tokióba kommunikációs
igazgatója és futónagykövete vagyok. Előbbi egy ingyenes rendezvénysorozat,
ahol a gyermekek különböző sportágakat próbálhatnak ki és ismerkedhetnek meg
velük; és a mi csapatunkat bízták meg azzal, hogy az Ötpróba Tokióba
elnevezésű, négy éves szabadidősport-folyamot is kezelje. Az a dolgunk, hogy
elérjük és át is lépjük a 20 ezer regisztrált szabadidő-sportolót.
Meghatározott sportágakban, például a nagy futó-, úszó- vagy
kerékpárversenyeken indulók regisztrálhatnak a közösségünkbe – azt szeretnénk
elérni, hogy egyre több ember életében váljon mindennapos örömforrássá a sport.
Ennek kapcsán különböző ajándékok is várják a regisztrált játékosokat.
– Önmagadat hogyan
jellemeznéd?
– Nagy küzdő
vagyok, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. És nagy szívem is van,
nemcsak a sport miatt, de jólelkű embernek is tartom magam.
